A divatipar manapság a második legtöbb hulladékot előállító iparág. Ami nem kel el a szezonban, az kuka, jobban mondva máglya. (Furcsa, de az exkluzív cégek azért arányában spórolósabbak a szemetet illetően, mert náluk az ár jóval nagyobb hányada a marketing.) Nehéz ezt tudomásul venni, főleg ellene tenni, hiszen nők vagyunk, akik szeretnek divatosan öltözködni.

A divat nálunk, embereknél akkor kezdődött, amikor az ősasszony másképp kötötte magára az állatbőrt, mint a horda hím tagja (figyelem! külön írtam!). Egyidős a történet a nemi szerepek elválásával, s mint ilyen az állatvilágtól sem idegen… (Mindig is jelzésértékűnek tartottam, hogy a hímek a díszesebbek…, mintha ez nálunk sem lenne másképp…!)

Manapság divatosan öltözködni olcsóbb, mint egészségesen táplálkozni. Hiszen kidobott ételt – ugyebár – nem fogyasztunk, de mások által levetett „rongyokat” annál inkább. Nem tisztem, hogy a használtruha-kereskedéseket sztároljam, de bárki is honosította meg – akár célszerűségből, akár a haszon érdekében -, nagy ötlet volt. (Bolhapiac! Ezt sem most találtuk fel!) A II. világháború után – és ez vonatkozhat szinte minden világégésre – Berlinben rongyokból előállított kollekciót is bemutattak… Napjainkban létezik pl. második hullámos üzlethálózat, vagyis a kifutók legújabb trendjeit olcsón előállító boltok, ez a fast fashion.

Drága édesanyám sosem vett volna fel olyan ruhát, ami turkálóból származott. Viselt ő levetett holmikat, de mindnek ismerte a történetét. Tudta, ki viselte előtte, mint ahogy azt is, hogy vigyáztak rá. És ennek analógiája köszönt szembe Nicky Pellegrino Egy év Velencében című könyvének lapjain, ahol egy „B”-kategóriás, önjelölt divatdiktátor – ez most nem sértés a részemről, mert jól csinálja! – barátai ruháit árulja vintage üzletében. A vevők egyrészt biztosak lehetnek a ruhadarabok megfelelő származását illetően, de a történetüket is megtudhatják, ha kíváncsiak rá. Sőt még azt is megteheti (és meg is teszi alkalomadtán), hogy nem adja el a kabátot vagy ruhát, ha a vevőt nem tartja méltónak a viselésre. Hát! Nem a haszonkulcsért dolgozik.

Hogy fél India, rajtunk, a civilizált világon vigyorog és sajnálkozik, hogy szegényeknek nincs elég vizük mosni, hiszen miért másért dobnánk ki ennyi jó cuccot…?! Így számukra soha-ki-nem-fogyó munkalehetőséget is biztosítunk… Annyi minden készült rongyokból a történelem folyamán. Manapság olyan gazdagok lettünk (vagy olyan hülyék!), hogy még csak vissza sem nyúlunk ezekhez az ötletekhez. Az újrahasznosítás során keletkezhetne papír, tömőanyag, vatta, fonal.., és sor biztos nem teljes.

Értem én, hogy el kell távolítani az adalékokat (gomb, cipzár), mint ahogy azt is, hogy eltérő minőségűek a textíliák. A megoldást már nem kell feltalálni, hiszen akik ezzel foglalkoznak, tudják a trükköket.

Nem kell igazán sokat agyalni azon, hogyan lehetne megoldani, hogy a megunt cuccok ne a kukánkban kössenek ki. A használt ruhák házi újrafelhasználását nem a 21. század kétségbeesett mentőakciói hozták be a köztudatba: a patchwork technika a szövés feltalálásával egyidős. Állítólag 3400 éves az a foltvarrott darab, amit Egyiptomban találtak, de számomra kedvesebb az a történet, amely Buddhát nevezi meg első mesterként, aki a szegény emberek által neki felajánlott parányi textildarabkákat varrta össze hatalmas takarókká, melyek szentélyeit díszítették. Ma virágkorát éli ez a technika – és tekintsünk el most az angolszász példáktól -, majdnem mindenki (mármint a kézimunka-addiktív hölgyek közül) megpróbálkozott már egy-egy darab elkészítésével. Bevallom: én is. Nem könnyű feladat, igazából rengeteg logisztikai és szépérzéket követel. Na, meg sok-sok minőségben és stílusban összeillő anyagot. De hiszen most éppen ez a lényeg! Igazából piszokul hely- idő- és precizitás-igényes, de az eredmény minden pénzt megér! Szóval, száműzzük műhelyünkből a hímneműeket (különben hallgathatjuk a morgásukat!), és lássunk hozzá!

 A kedvenc darabom egy olyan takaró volt, amit egy fiatal lány készített (vagy a mamája…) kinőtt pólóiból, amiknek így megőrizhette kedvenc motívumait!

 Az elmaradhatatlan farmert már nem is említem. Hogy abból mennyi mindent lehet készíteni…!!!

Mivel a pólóanyaggal a legnehezebb dolgozni (hiszen nyúlik össze-vissza L), kreatív kortársaim kitalálták a pólófonal-horgolást, aminek alapanyagáért – ha készen vesszük – mélyen kell a pénztárcába nyúlni. De minek is! Amikor bárki előállíthat annyi gombolyagnyi fonalat, amennyi félredobott pólót csak begyűjtött a család! (A neten megtalálják a folyamat pontos menetét.) Tárolók, kosárkák és kosarak, szőnyegek…, gyerünk ötletelni és gondolkodni!

Az általunk újrafelhasznált ruhaneműk mennyisége ugyan fasorban sincs a ruhaipar hulladékához képest, de legalább mi is tettünk valamit, nem is beszélve az alkotásról, hogy kezünk alatt valami új születik.

Lehetne még bőven ragozni a témát, de az már feszítené a blogműfaj kereteit, így végezetül csak egyetlen hozzáfűzni valóm van. Kinek van erre ideje? – kérdezhetnék. Hiszen a karrierépítés teljes embert, napi 24-48 órát követel. Igaz, csakhogy éppen ez a túlhajszolt réteg találta fel az „énidőt”, amit – ugyebár – sokféleképpen fel lehet használni…

https://index.hu/techtud/2019/11/11/fenntarthato_divat_technologia_kornyezetszennyezes/

https://index.hu/gazdasag/2018/09/23/ruhaipar_luxusmarkak_ruhaegetes/