Most olvastam egy kellően semmitmondó cikket arról, hogy az olvasók hiányolják a könyvtárakat. Inkább tudományos intézményekről beszélt a cikkíró, diákokról és kutatókról, akiknek hiányzik a bázis. És egyetlen szó sem esett azokról az olvasókról, akik pusztán – pusztán??? – csak rekreációs célzattal olvasnak, vagyis akiknek ez jelenti a szórakozást. Mert ebből nem sok minden maradt napjainkra. Hiszen zárva van minden. Nem mehetünk múzeumba, kiállításokra, lakat csörög a színházakon és mozikon. De a vendéglátóhelyek, amelyek képesek voltak az elvitelre ráállni, mind a mai napig működnek. Igen, a kávét haza lehet vinni, de A KÖNYVEKET NEM!!! Pedig lehetne.

Alig ismerek olyan közművelődési könyvtárvezetőt, akinek egy számítógépes mappában, vagy éppen egy gondolatfiókban ne lenne készen kidogozott tervezete arról, hogyan tudnának biztonságosan kölcsönözni. Mert sokan nem képesek megülni a babérjaikon, és hiába állítjuk, hogy akkor is akad teendő egy könyvtárban kellő mennyiségben, ha olvasókat nem fogadhatunk, attól még mi, könyvtárosok valamennyien tudjuk, hogy értük vagyunk, az olvasókért. Legalább annyira hiányoznak a könyvtárosoknak az olvasók, mint az olvasóknak a könyvtárak.

És higgyék el, ha a karantén kezdetekor nem azt az utasítást kapjuk/kapják, hogy végezzenek belső munkákat, hanem azt, hogy gondolkodjanak el azon, hogyan lehet mégis kivitelezni a lehetetlent, megtették volna. Nem minden szolgáltatóhely adottsága azonos. Van, ahol ez körülményesebb lett volna. De semmiképpen sem lehetetlen. Néhány posztomban már rágcsáltam ezt a témát; összehasonlítottam például egy könyvesbolti és egy könyvtári látogatást. A különbség csupán annyi volt, hogy az egyiket megtiltották.

Könyvajánló blogot viszek, méghozzá nem is egyet, hanem mindjárt kettőt. Az elsőt felnőtt olvasóknak szántam, aztán a sors úgy hozta, hogy többekkel együtt belevágtunk egy gyereknek szólóba is. Megpróbáltuk a kisebbeknek pótolni a könyvtárat; kézműves alkotásokat és recepteket is közzétettünk a könyvajánlók mellett. És tesszük még mind a mai napig abban a reményben, hogy nem veszítjük el fiatal olvasóinkat. Hány gyereket és felnőttet szoktathattunk volna rá az olvasásra ha lehetővé tesszük a kölcsönzést, hiszen „jobb híján” erre vetemedtek volna? Gyakran panaszkodtunk: kevés a gyerekolvasó. Ennél jobb alkalom nem is adódhatott volna az olvasóvá nevelésre. Ismét kihagytuk a történelmi lehetőséget…

És hány embernél előzhettünk volna meg a depressziót? Erre sosem lesz válasz, mert ezt nem lehet mérni. De józan ésszel tudjuk: nagyon sokaknál.

Hány családi veszekedést előzhettünk volna meg, de továbbmegyek, hány jóízű beszélgetéshez szolgáltathattunk volna témát? Ám tudjuk, a "mi lett volna, ha?" a valaha volt legfeleslegesebb kérdés. 

Saját blogomban azon igyekszem, hogy olyan könyveket válasszak, melyek további utakra visznek, azaz még a könyv kézhezvétele előtt „tanulmányokat” folytathassanak az Internet segítségével. De ezzel nem tudom pótolni magát a művet! Szerencsém van, engem még megillet a „ius primae noctis”, ami esetemben az előolvasás lehetősége. De még blogom olvasói sincsenek ilyen helyzetben. Karácsony előtt még mondogattam, hogy itt az ideje az online könyvvásárlásnak. De elmúltak az ünnepek, a pénz másra kell, és arra jobban.

HIÁNYZIK A KÖNYVTÁR! Nekem is, és – remélem – még sokaknak.

Ahelyett, hogy egyetlen mozdulattal bezárták volna, inkább arra adtak volna utasítást a felsőbb körök, hogy dolgozzák ki a könyvtárosok, hogy ebben a helyzetben hogyan tudják folytatni a kölcsönzést.

Mondhatják, hogy ez egy alulról jövő kezdeményezés. Igen, az. De láttunk már olyant ebben a témában, amit sikerre lehetett vinni.

Mondhatják azt is, hogy nekem ez a gumimacskám. Igen, az. De, sajnos, még mindig nyomogatom, és nyomogatom addig, míg okafogyottá nem válik.

Nem vagyok vírustagadó és hiszek abban, hogy az egyetlen ellenszer az oltás. De a tudatlanságra, műveletlenségre és fantáziátlanságra már egyetlen vakcina sem lesz megoldás.