Aki könyvtáros volt, az lelkében mindig is az marad, így aztán nem tudtam ellenállni a hívószónak, és persze, hogy kézbe vettem Fiona Davis A márvány könyvtár rejtélye című új kötetét.

Fiona Davis következetes szerző, ugyanis következetesen hű marad egy sablonhoz; nevezetesen kiválasztja New York egyik ikonikus épületét, belehelyez valamilyen rejtélyt, és ennek két idősíkban utánajár. Azt már bevallottam, hogy ez a kedvenc dramaturgiám; most ráadásul egy szívemnek kedves intézménybe kalauzol el: a New Yorki Közkönyvtárba. (A könyvtár történetét, állományának létrejöttét, illetve a public library alapelveit kívülállók számára is tökéletesen összefoglalja Sulyok Attiláné ebben az ismertetőben: https://www.gyoriszalon.hu/news/15082/102/A-New-York-i-K%C3%B6zk%C3%B6nyvt%C3%A1r-a-vil%C3%A1g-egyik-legnagyobb-bibliot%C3%A9k%C3%A1ja)

1913-ban járunk. Jack Lyons a könyvtár szuperintendánsa. A pazar épületben egy lakást is kialakítottak; itt él boldogan a férj és felesége, Laura, valamint két gyermekük: Harry és Pearl. A férfi már évek óta a regényén dolgozik, ami kétségtelenül hatalmas irodalmi szenzáció lesz, emellett gazdaggá is teszi majd őket. Laura pedig mostanra állandó rovatot visz a könyvtár belső hírlapjában; itt számol be a hétköznapjaikról, ami csak számukra hétköznapi. Érzi, hogy az íráshoz neki is van tehetsége, de ahhoz, hogy egy újságíróiskolát elvégezhessen, és ő is kenyérkeresővé léphessen elő, ösztöndíjra van szüksége, ám erre már a családi kasszából nem telik. És lássanak csodát, megkapja a támogatást az első szemeszterre. Teljes erő- és időbedobással dolgozik azon, hogy megfeleljen ezen a férfiak uralta területen. Riporteri szimata vezeti őt a korabeli nőmozgalom egyik frekventált szalonjába, ahol nemcsak az eszmékkel, de azok jeles képviselőivel is megismerkedik. Mindeközben a könyvtárból sorra tünedeznek el könyvritkaságok, és senki sem sejti, hogyan közlekedik az épületen belül a tolvaj…

Nyolcvan évvel később Sadie, aki a híressé vált esszéíró, Laura Lyons unokája (és aki szintén nem tudott távol maradni a könyvtártól) egy kiállítás előkészítésénél szorgoskodik: ideiglenesen ő ennek a kurátora, és az anyagot a Beck-gyűjteményből válogatták. Ha sikerülne valamilyen korabeli dokumentumot előbányásznia, komoly szerepet kaphatna nagyanyja hagyatéka is. Csakhogy köztudott: Laura Lyons halála előtt azt az utasítást adta, hogy minden jegyzetét semmisítsék meg, így aztán nagymamája sétabotján kívül egyelőre nem tud mást felmutatni. De akárcsak 1913-ban, most is könyvlopások árnyékolják be az „Örökzöldek” megnyitóját. Még egy magándetektívet is be kell vonniuk, mert most sem sejtik, hogyan jut be a tolvaj a zárt terekre. És akárcsak hajdani őse, úgy ő is gyanúsítottá lép elő.

De ezúttal nem az impozáns épület, a gigantikus állomány és a pazar gyűjtemények apropóján, valamint a jól kidolgozott sztori miatt döntöttem úgy, hogy újra megér egy ajánlót Fiona Davis, hanem az általa, a háttérben elhelyezett, említésre feltétlenül érdemes témák miatt.

Fiona Davis nem véletlenül feszeget egy immár több, mint százéves szociális-társadalmi kérdést, mert körülbelül ilyen tájra tehető a hagyományos családi szerepek megkérdőjelezése. Egy átlagos családot a családfő irányított; az ő munkájának díjazásából éltek a többiek, tőle függött az anyagi jólét, így körülötte sürgött-forgott mindenki, legfőképpen a feleség. Csakhogy a feminizmus felébresztette a modern nőt, aki - kimondani is szörnyű! - dolgozni, alkotni, érvényesülni akart. Ha ráadásul még tehetsége is volt a választott területhez, akkor aztán szakadt minden. Sajnos, elsősorban a család. Mert az tényleg ördögtől való gondolat volt, hogy egy apa nevelje a gyermekeit. Maximum, ha saját vonalára akarta átállítani leszármazottját, akkor olykor-olykor bevonta - általában elsőszülöttjét - tevékenységébe. Hogy ez a kérdéskör egy mai regényben még egyáltalán előkerülhet, annak nem pusztán a történeti hűség az oka, sokkal inkább az a tény, hogy ez mind a mai napig kérdés; pontosabban nem is kérdés, mert a férfi munkája még napjainkban is fontosabb és hasznosabb a család számára, mint a feleségé. A fizetésekről pedig már ne is beszéljünk…

És akkor néhány adalék a bibliofilek számára (még úgy is, hogy ők NEM tesznek meg mindent egy-egy értékesebb dokumentum birtoklásáért)!

A regényben szereplő lopás ihletője a Columbia Egyetemen garázdálkodott; három hónap alatt 1,8 millió dollár értékben tulajdonított el ritkaságokat, kéziratokat. Ha úgy gondolják, nálunk ilyesmi elő nem fordulhat, akkor mesélek a mindmáig legpofátlanabb lopássorozatról, amit a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókjaiban követtek el. Az ős-szabóervinesek még valószínűleg emlékeznek a Sárosi-gyűjteményre (a nevet szándékosan változtattam meg; a Nagy testvér és a GDPR mindent lát…). Nevezett úriember szisztematikusan fosztogatta a hálózat szinte valamennyi fiókját, és nem hagyta érintetlenül a Központot sem. Hiába érzékelték a kollégák, hogy eltünedeznek a könyvek, nem sikerült fülön csípni a tolvajt. Több év és jónéhány hiányzó dokumentum jelezte tevékenységét. Míg egy napon több doboznyi könyv érkezett be (vagy inkább vissza) a feldolgozókhoz, akik – gondolom – döbbenten álltak az anyag felett, merthogy rengeteg, „kallódóként” számon tartott példány került elő. A „mestertolvaj” volt olyan pofátlan, hogy még saját tulajdonbélyegzővel is ellátta a köteteket; ily módon neve (és munkássága) hosszú ideig fennmaradt, hiszen a könyvtárakba visszakerült darabokból, hogy további kár ne keletkezzék bennük, senki sem vette már ki az árulkodó jelzést. Meg kell, hogy mondjam: nem is válogatott rosszul!

És ha valaki kételkedne abban, hogy egy kis fiókkönyvtárban előfordulhat néhány értékes könyv, annak elmondom, hogy többféle módja is akadt ilyenek beszerzésének. Kezdjük azzal, hogy anno még a könyvtárak rendelkeztek antikvár kerettel; ez azt jelentette, hogy olyan, hiánycikknek számító példányt, ami már nem volt kapható bolti forgalomban, beszerezhettek egyéb helyeken is, például antikváriumokban. Ez a fajta hiánypótlás megszokott volt, és számos kiváló darabbal gazdagíthatta az intézményt. Akadtak közöttük számozott példányok, dedikáltak (bár ezt a kortársak gyakran megtették helyben is egy-egy előadás során), és számtalan gyönyörű kötet, aminek már csak vizuális élvezeti értéke maradt. Persze, akkor még gőzerővel működött a kötészet, hogy az apróbb-nagyobb szépséghibákat eltűntesse. Aztán ennek vége szakadt, de az olvasók ajándékozó kedve máig töretlen. Kellemetlen ezt bevallani, de ennek legfőbb oka, hogy az antikváriumoknak nem kellenek a könyvek, vagyis se házhoz nem mennek értékbecslést végezni, se szállítani nem hajlandók, maximum ingyen otthagyhatják náluk az eladók, akik így már nem is minősíthetők annak. Na, így kötnek ki a könyvtárakban. És ugyan vagyonokat (eddig még!) nem találtunk ezekben a behozott könyvekben, de mindig izgalmas volt átlapozni őket; a legritkább esetben bukkantunk hagyományos könyvjelzőre bennük, ezzel szemben találtunk – majdnem – mindent, ami alkalmasnak látszott és – főleg -  kéznél volt. (Azt már csak a kisördög mondatja velem, hogy a könyvesboltok ((!)) által kínált, néhány éve megjelent antikvár könyvek ára olykor meghaladja az eredeti kétszeresét is. Na, most akkor: van értéke a régi/régebbi könyveknek, vagy nincs?!)

Tudják, vannak szerzők, akiknek – csaknem - valamennyi könyvét elolvasom; és ha nem is számolok be mindegyikről, az azért van, mert nem nyújtanak revelációt, vagy olyan érdekességet, aminek feltétlenül utána kell néznem, de az is lehet, hogy éppen egy kikívánkozó gondolatsort indítanak el. Fiona Davis-szel még sosem nyúltam mellé, mindig tudott adni valami pluszt, ahogy remélem, Önöknek is.