Végre! Ez az egyik kedvenc regénytípusom, amikor múlt és jelen – úgy száz év különbséggel -, egymás mellett, összekeveredve, egymást kiegészítve, magyarázva játszódik. Fiona Davis regényében is szerencsés ez a párhuzamos dramaturgia. És a múltbeli szál ráadásul bővelkedik információban, ami (netes) kutatásra és nézelődésre késztet. Mindkét történet főszereplője egy-egy fiatal hölgy, akiknek sorsa – így vagy úgy – összefonódik New York egyik látványosságának, a Dakota-háznak a történetével.

1884-ben egy véletlen találkozásnak köszönhetően Sara Smythe, a londoni Langham Hotel gondnokasszonya a Dakota-ház direktriszévé avanzsál, ahol is a nyitás és beköltözés nehézségeivel kell megküzdeni. Mondanom sem kell: minden akadályt sikerrel vesz, sőt túlmutató képességei is feszínre kerülnek Theodor Camden, a nagyreményű építésvezető, New York jövőbeni látképének megálmodója oldalán. Theo szívből megveti az „aranyozott kor” őrült és nagyzoló építészetét, ahol a „pénz és siker illúziója” határozza meg a tervezők munkáját. Új szemléletű törekvéseinek legfőbb segítője és – olykor – ötletadója maga Sara lesz. Ezek után nem véletlen, hogy a gyengéd érzelem is fellobban, méghozzá mindkét részről.

Az ő társaságukban ellátogathatunk Rutherfordék báljára (a család csekély infót maga után hagyva, kihalt…), ahol a gazdagság mértékét, a díszítés mibenlétét úgy tudnám elképzelni, mintha a „Nemzet aranyának” (ez az a film, amiben Nicolas Cage ellopja a Függetlenségi nyilatkozatot!) kincseskamrájából – mint egy gazdag gyerek a játékboltból - valaki találomra összeválogatta volna a legdíszesebb darabokat. A meghívottak száma ezerkétszáz felett, ami meghaladja a mai Corvin Mozi 1000 fős – állófogadásos – kapacitását; a költségeket kiszámítani sem tudnám, nemhogy finanszírozni! Lady Astor neve is felmerül a történetben, aki nemcsak vagyonával, de gyermekinek számával a még a számunkra előírt kvótát is túlszárnyalta…

Száz évvel később egy oldalági Camden leszármazott, Bailey hiába fordul hajdani patrónusához állásért; az alkoholelvonóról frissiben kikerült belsőépítésznek csak a kuzinja, Melinda ad munkát. Az ő modernista elképzeléseihez viszont abszolút nem illeszkedik a Dakota-ház stílusa, így Bailey feladata, hogy minden belső díszítést és egyedi elemet eltüntessen. „Egy előkelő, öreg hölgy totális ráncfelvarrása” – minősítik a munkálatokat. (Honnan jutottak eszembe az Andrássy úti csodás bérpaloták…?) A levert díszítmények védelmére tárolót keres, aminek kapcsán nemcsak a ház gondnokával, Renzóval ismerkedik meg, de érdekes felfedezésekre jut saját származását illetően is.

Mindkét szálon elindul a sztori; gond akad bőven, akár anyagiakról, akár érzelmekről beszélünk. De - csak hogy érezzük a probléma súlyosságát -, a 19. század egy újabb kiemelkedő alakja is színre lép: ő Nellie Bly, aki a világon az első oknyomozó riporter, és esetünkben a Blackwell-szigeti (ma Roosevelt sziget) Elmegyógyintézetben uralkodó embertelen és fasiszta módszereket tanulmányozza, majd publikálja tapasztalatait egy cikksorozatban. Jellemző a korszak haladó újságírására, hogy ezek a magyar származású Joseph Pulitzer egyik sajtóorgánumában, a New York World-ben napvilágot is láttak. (Ten Days in a Mad-House című írásából 2015-ben film is készült.)

Ennyi érdekesség után ugyebár nem csoda, ha rákattantam a Google-ra!

Bár teli van a kötet ismert emberekre történő utalásokkal, nemcsak Sara és Bailey született a szerző képzeletében; Theodor Camdennek sem akadtan nyomára böngészésem során. Magát a történet hátteréül szolgáló épületet Henry Hardenbergh építészeti vállalata tervezte, és New York első luxus apartmanháza, ahol a tulajdonosok egyszerre élvezhették a saját lakás előnyeit és egy ötcsillagos szálloda szolgáltatásait. Központi fűtéssel és saját generátorral is rendelkezett, valamint itt  üzemelt az első lift (méghozzá hidraulikus!), ami lakóépületben kapott helyet. A ház lakóinak testülete döntött az új lakók felvételéről, és bizony nem egy neves embert vissza is utasítottak. Azonban pl. Leonard Bernstein és Judy Garland mellett John Lennonnak is lehetővé tették a tulajdonlást; ez – és még 2-3 lakás – a mai napig Yoko Onoé. A 65 lakás birtoklói büszkék voltak arra, hogy „lakcímük New York West Side városrésze” – ahogyan arra a könyv címe utal. Az „európai esküvői torta” stílusára hajazó apartmanház ma szinte beletörpül környezetébe, jóllehet ő maga sugallta, hogy egy szigeten csak felfelé lehet terjeszkedni. Az épület manapság a hét egy napján – vezetővel – látogatható, bár akkor sem pillanthatunk be minden ajtó mögé…

 Bár ismét fukarkodom a konkrétumokkal, azért előrebocsátom: jócskán akad még dráma és csavar az utolsó oldalakra is! De, hogy néhány gondolat erejéig visszatérjek történetünkhöz; családi és szakmai szálak gubancolódnak itt rendesen össze, ármány és árulás a része mindkét hősnőnek, szülők és gyerekek kapcsolódnak - olykor egyáltalán- nem hagyományos módon egymáshoz. És nem marad/maradhat ki a gyilkosság sem; ráadásul ez utóbbiból nem is egy! De – szerencsére – legalább az egyik szálon révbe ér a főszereplő! És mert John Lennont nem lehet kihagyni a sztoriból: a fináléhoz a Strawberry Fields emlékmű szolgáltatja a hátteret.

(Most komoly dilemma előtt állok: olvassam-e ezek után Edward Rutherfurd: New York - A város, ahol az álmok születnek című könyvét a további kutakodás érdekében? De az közel 800 oldal tömény adat rendkívül olvasmányos feldolgozásban?! Ha ezt választom, akkor egy darabig csendben leszek...)

És ha még valakinek a nézelődés után lenne kedve - egy kis hazai aktualitás kedvéért - az olvasgatáshoz is: https://24.hu/kultura/2018/07/09/havadtoy-samuel-sose-hittem-hogy-yoko-eleteben-betolthetem-john-lennon-helyet/