Lehet, hogy Te nem vetkőznél pucérra egy repülőtéren pusztán afeletti felháborodásodban, hogy az unokádtól el akarták venni kedvenc plüssét; nem tömnél egy egész pizzát a szomszéd levélbedobójába csak azért, mert az utálja még a szagát is; és nem rejtegetnél worsot egy üres lakásban. Lehet, hogy nem is tudnád, mi is az a wors. De lehet, hogy kedved támad mindezt megtenni, ha elolvasod Fredrik Backman: A nagyanyám azt üzeni, bocs című remek könyvét.

Szorgalmas olvasóim szóvá tehetnék, hogy eddig mindig önöztem őket. Most sem udvariatlanságból váltottam át tegezésre, hanem azért, mert azokkal, akik majd (reményeim szerint az ajánlóm alapján) elolvassák ezt a regényt, másfajta kapcsolatba kerülök; egyfajta sorsközösségbe, és mint ilyen esetben általában, jár a tegezés.

Főhősünk Elza, aki MÁS. Más, mint a többi majdnem-nyolcéves. Kortársait jócskán lehagyta (már futásban is, mert a MÁSOKnak általában futniuk kell!!), könnyedén kommunikál a felnőttekkel - már ha azok hajlandóak örökös kérdéseire válaszolni. Könnyedén navigál az interneten, előnyben részesíti az e-book-olvasót a könyvekkel szemben. Imádja Harry Pottert, mostanra az összes folytatást letöltötte és kiolvasta, Griffendéles sálja sok hányattatást megélt már, és a szuperhősök közül Pókember a kedvence. Csak azt sajnálja, hogy lányként nem öltözhet be ebbe mezbe, ugyanis a „hősök feltalálói” (jelzem, csak kezdetben) megfeledkeztek a szebbik (ám semmiképpen sem gyengébbik) nemről.  Ahogyan ideáljai, úgy Elza is kiáll igaza mellett még akkor is, ha ezért néha fájdalmas a jutalom. Szóval ő MÁS, de volt kitől örökölnie, hiszen nagymamája sem semmi…

Elza és nagymama a legjobb barátok. De hát nem is lehetne másképp, hiszen nagymama mellett sosem lehet unatkozni; se olyankor, ha Renault-val száguldoznak tanítás után, se később, amikor vérre menő szókirakó csatákat vívnak, esténként pedig együtt indulnak a mesék birodalmába: Félálomországba, amit – ahogy az kell – gonoszak és jók népesítenek be, örök küzdelmük minden mese alapja. De az már nagyon is valóságos, hogy ezeknek a meséknek a hősei itt élnek, ugyanabban a társasházban mint nagyi, Elza és a mamája.

Elza szemében nagymama igazi szuperhős, mert ugyan ki lenne képes például arra, hogy ott üljön vele az igazgatói irodában, amikor – sejthetitek – nem éppen dicséretre várnak. De nagymama igazi szuperképessége az, hogy úrrá tud lenni a káoszon, amit lehet, hogy ő maga idézett elő, de az is előfordult, hogy a természet gondoskodott róla. Vagy az emberek. Mert a cunamiról és a háborúkról igazán nem mondhatjuk, hogy nagymama idézte elő. Viszont azt igen, hogy ezekben a helyzetekben hozta legjobb formáját, vagyis megmentett mindenkit, akit csak tudott.

(És itt álljunk is meg egy pillanatra. Ha érdemben szeretnétek kommunikálni unokátokkal, akkor ezt a szuperhős dolgot nem árt – többé-kevésbé – ismerni. Sosem lesztek annyira járatosak a témában, mint ők, de mit várhatnánk azoktól, akik már az anyatejjel szívták magukba a Marvel-univerzumot?! Nektek elég ismerni egy-egy prominens hőst, a többit a kicsik úgyis folytatják. Hogy a „mi időnkben” ilyenek még nem voltak? Ó, dehogynem, csak akkor még Winnetou-nak, Huck Finnek, vagy éppen Bornemissza Gergőnek és Tutajosnak hívták őket. Jó, jó. Nem volt szuperképességük, de a technológia sem állt a mai szinten, így ők éppen annyit tudtak, amennyire akkor nekünk szükségünk volt ahhoz, hogy felnézzünk rájuk.)

Csakhogy nagymama meghal. Hiába, nem lehet ennyit büntetlenül dohányozni. Elza végtelenül haragszik rá, amiért elment, itt hagyta őt magára. De nagymama még a síron túlról is gondoskodik róla, ugyanis - egyfajta alternatív gyászfeldolgozásként - feladatot ad neki: bocsánatkérő leveleket kell továbbítania, és ezek által megismerni a házban lakó szomszédait, akik tulajdonképpen Félálomország lakói, vagyis a mesék hősei. A küldetés során barátokat szerez, akikről gondoskodni kell, akiket – néha – meg kell menteni, és akiket nagyon lehet szeretni. Mert ki gondolta volna, hogy a házban élő hatalmas fekete kutya valójában egy igazi wors, egy őrző-védő harcos, aki Elza első barátja lesz. Aztán a titokzatos kapucnis fickó, aki valójában Farkasszív, a katona, aki olykor eltűnik, de ha úgy hozza a szükség, ott terem, hogy segítsen. De neki is segíteni kell, mert sokat élt meg, és olyanokat, amiket senkinek nem lenne szabad. De ki hinné azt, hogy az örökké okvetetlenkedő, tudálékos és rosszindulatú Britt-Marie valaha királylány volt, akinek kegyeiért egy testvérpár küzdött. Aztán itt van Alf, a taxisofőr…, de ne tovább! A többiek leleplezését Rátok hagyom.

Felmerül a kérdés: anya miért nem töltheti be a legjobb barát szerepét? Egyrészt azért, mert karriert épít. De nagymama is ezt tette, amikor anya volt gyerek, és máig bánja, de ilyen élet vonala, amit nem lehet összekuszálni. Másrészt terhes; Félt várja, aki - mint nevéből talán ki is található – Elza féltestvére lesz. A kislány úgy érzi, nagymamát csak ő gyászolhatja, csak neki hiányozhat. De a temetésen kiderül, hogy sokakban hagyott űrt távozása. Anyában is. Hogy akár ő is lehet, lehetne a kislány legjobb barátja? Talán. Majd kiderül. Mint ahogy a ház lakóiról is.

Sokféleképpen szerethetjük az unokánkat. De a nagymamai szeretetben van egy csipetnyi felelőtlenség, amit anyaként annak idején nem engedhettünk meg magunknak. Na meg játékosság, amire viszont nem volt időnk. Nagymamának lenni egy másállapot. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy „le kell menni kutyába”, vagyis le kell alacsonyodni az unokádhoz (még akkor se, ha estére majd beszakad a hátad, mert ténylegesen próbálsz kicsi lenni, olyan kicsi, mint ő. Ez pedig néha igencsak fárasztó.). Éppen ellenkezőleg.

Ha nincsenek saját meséid, akkor Backman valószínűleg nem fog haragudni azért, ha kölcsönveszed az övéit, hiszen nagymama is belefűz olykor-olykor egy-egy Harry Potter analógiát. Ha Te is élsz ezzel a lehetőséggel, nem kell feltétlenül Mibatolosról, Mievasról vagy éppen Miplorisról mesélned; nyugodtan nevezd meg a saját nyelveden a királyságokat, de királyságnak lennie kell, mert különben miről is szólna a mese…?

De csak azok fogják érteni és élvezni ezt a könyvet, akik maguk is egy kicsit őrültek (vagy ütődöttek). Akiben nincs meg ez a torzulás (vagy ellenkezőleg, épség?), azok azt mondják majd: marhaság, mese. De ők abban az alapvetésben sem hisznek, hogy az őrültek viszik előrébb a világot, a normálisak csak arról gondoskodnak, hogy az előbbieknek legyen tere és lehetősége.

Ez az a fajta könyv, amikor potyognak a könnyeid, és közben boldog vagy, mert a valahogy jobbá lettél, vagy csak érthetőbbé vált egy csomó dolog a számodra is. Backman regénye egy generációkon átívelő olvasmány, vagyis ajánlom a nagymamáknak azzal, hogy adják tovább a lányuknak, aki majd – kivárva, hogy a megfelelő életkorba lépjen – annak a bizonyos unokának is a kezébe nyomja.