Bár rendkívül fiatal, ez már nem az első könyve az angol és indiai felmenőkkel rendelkező szerzőnek; A könyvlistáról csak elismerő szavakat olvastam. Itt volt hát a helye és ideje, hogy én A Lélekkertet méltassam.

Már néhány könyv kapcsán foglalkoztam a közösségi kertekkel, és – valószínűleg – szóba hoztam valamennyi, a bennük tevékenykedőkre gyakorolt pozitív hatását. A Lélekkert is egy ilyen „intézmény”, bár jóval bonyolultabb tulajdonlási háttérrel. Ez a kert ugyanis osztatlan közös tulajdona egy ház bérlőjének, és a mellette fekvő épület tulajdonosának. A kezdetektől (vagyis történetünk kezdetétől) így volt ez. 1972-ben új bérlők érkeztek a londoni Stoke Newington negyed Eastburne Road 79-es szám elé. Maya és férje Prim még csak reménnyel volt teli, no meg aggodalommal, hogy nem követték-e el életük legnagyobb hibáját azzal, hogy Mombasából ide költöztek, hiába készítette elő helyüket az asszony nővére, akitől a bérleményt átvették, A beilleszkedés nem ment egyik pillanatról a másikra. (Bár azt meg kell említenem, hogy az utcában nemcsak született angolok éltek; a különböző etnikumok békés egymás mellett élésének nincs is jobb bizonyítéka, minthogy valamennyien együtt ünnepelték a hindu vallás legjelentősebb ünnepét, a dívalit és Guy Fawkes éjszakáját.) A problémát inkább a tüskés modorú szomszédasszony, Alma jelentette, aki nehezen oldódott fel. A gondot és a megoldást – mi más, mint – a kert jelentette. Ahogy Maya (kezdetben nem túl lelkesen, viszont annál szorgosabban) elkezdett segíteni Almának abban, hogy a közös terület megteljen bokrokkal, virágokkal és zöldséggel, úgy engedett fel az idősebb nő. Sosem lett anyapótlék Maya számára, viszont a legjobb barátnőjévé vált, akire minden körülmények között számíthatott; akkor is, amikor megszületett a kislánya, és akkor is, amikor férje ideje korán meghalt. De ne szaladjunk előre!

Mi is van ezzel a kerttel? Eleinte csak néhány közeli barát vagy rokon tér be ide, hol azért, hogy leszedjen némi friss fűszernövényt, hol csak egy csésze teára vagy némi indiai finomságra, de idővel többen is ráébrednek, hogy a testmozgás, no meg az állandó csevegés igen jó hatással van rájuk. Innen már csak egyetlen lépés, hogy közösségi kertté nyilvánítsák a helyet, de ez nem olyan egyszerű, ugyanis a tulajt, Mr. Jamest nem könnyű meggyőzni…

40 évvel később megint mások veszik birtokba a két házat: a bérleménybe Winston, a harmincas éveit taposó indiai származású bankár és szerelme, Lewis költözik. Winston nem szereti londoni munkáját, és inkább beáll a helyi kisboltba. Itt remekül érzi magát, leveti magáról a feszültséget, és a tulajdonos, valamint a vásárlók körében számos barátra talál. Szüksége is van rájuk, mert Lewis viszont minden idejét karrierje építésére fordítja. Nem mintha nem szeretné eléggé a párját, csak éppen az anyagi biztonság megteremtésére törekszik. Így Winston gyakran van otthon egyedül, és eleinte csak nézegeti a magára hagyott, végtelenül elhanyagolt kertet. Ám egy napon csomagja érkezik, amiben kertészeti prospektusok mellet újságkivágások és fotók kaptak helyet. Utóbbiak a hely jelesebb napjait és a két nőt mutatják, akik egy igazi édenkertet varázsoltak. Az egyre gyakrabban érkező küldemények megindítanak Winstonban valamit, aki ezentúl már nemcsak dohányozni jár ki a kertbe, hanem elkezdi rendbe hozni.

De ez az időszak egybeesik a másik szomszéd érkezésével: egy (elvált) asszony: Bernice érkezik kisfiával, és néha megjelenik a volt férj is. A nő kezdetben Sába királynő ridegségével viszonyul szomszédjához, de lassan ő is megenyhül, főként miután kisfia olyan boldog, miközben Winstonnak segít a kertben. Ahogy a kert szépül, úgy lesznek egyre inkább barátok, és innen már csak egy kis lépés, hogy a kert ismét megnyissa kapuit a közösség számára. De – gondolhatják - eltelik némi idő, és történik jó sok cselekmény, míg ez bekövetkezik.

Lehetne csupán ennyi a történet, de sokkal inkább szól a gyászról és annak feldolgozásáról. Mert valamennyien elvesztettek valakit: Alma a szüleit, Maya a férjét, Winston pedig az édesanyját. És mint sok minden mást, ezt is könnyebb túlélni, ha nem egyedül kell. Márpedig ebben a kertben senki sincs egyedül. A sorból Bernice sem lóg ki: neki önmagát kell megtalálnia, azt az öntudatos nőt, aki a házassága előtt volt.

Családtagok, barátok és jószomszédok népesítik be a könyv lapjait, és ezt az idilli multikulturális közösséget, ahonnan nem hiányoznak az állatok sem: macskák, kutyák, madarak, na meg a kevésbé kedvelt, mindent feldúló, mindenhová odapiszkító, szemtelen rókák.

A szerző leírásai a növényekről és a munkálatokról olyannyira magukkal ragadtak, hogy el is határoztam: februárban elvetem a szagos bükköny magjait saját kis (egyáltalán nem minta) kertemhez, és bár a banánfával nem teszek kísérletet, de egy budai kerületben már több példányt is láttam. Szóval, ha Önök bevállalják, biztos a siker, még akkor is, ha a törpepapagájokat nem tudom garantálni…

Jó lenne, ha ezt a könyvet fiatalok is olvasnák. De tartok tőle, ez nem az a pörgős, cselekménydús történet, ami lekötné őket. Pedig talán nekik is szükségük lenne egy kertre, ahol önmaguk lehetnének…