Ezúttal nemcsak olvasásra, de virtuális kiállításlátogatásra is invitálom Önöket. Teszem ezt Fiona Davies: A mestermű című regénye kapcsán, aki - az általam már elemzett művéhez hasonlóan (lásd Dakota-ház – A lakcím) - ezúttal is egy nevezetes New York-i épület köré keríti történetét. Dramaturgiája is azonos: a két idősíkon egy-egy figyelemreméltó nő a cselekmény főhőse.

1928-at írunk. Amerika, és különösen New York City művészvilága az 1913-as Armory Show óta (ennek így elsőre mindenképpen nézzenek utána!) az európai avantgárd bűvöletében gondolja újra eddigi tevékenységét. A Grand Central Terminal épületében működő Művészeti Iskola két tanára sajátos párbajra hívja ki egymást; bizonyítani akarják, hogy a másik „szakterületén” sem vallanának szégyent. Egyikük, Clara Darden grafikai illusztrációt, míg vetélytársa, Levon Zakarian festészetet tanít. Kettejük inspiráló és feszültségektől sem mentes kapcsolata a regény fő vonulata. A férfit imádják tanítványai és a közönség, míg Clarának meg kell küzdenie az elismerésért. Ebben segítségre lel Oliver, a festő személyében, aki pénztárcáját és kapcsolatait is latba veti, hogy az asszony bejuthasson a megfelelő körökbe. Amikor már úgy éreznénk, hogy minden sínen van, beüt a krach, azaz az 1929-es gazdasági válság, és elúszik minden, amit eddig megteremtettek. De a szükségben újra egymásra talál a festő és a grafikus; osztoznak műtermen és sorson, de csak Clara képes alkotni, Levon ólommérgezéses keze nem bírja el az ecsetet. Álnéven ugyan, de az új művek bemutatására is sikerül szponzort találni, de egy vonatbalesetben nemcsak a festő leli halálát, de megsemmisül Clara – szinte – valamennyi alkotása is.

(Kis művészetfilozófiai eszmefuttatásra késztet a két művészeti ág között zajló rivalizálás. S mivel ez a történetben is központi szerepet kap, nézzük kicsit bővebben! Melyik a magasabb rendű: a festészet vagy az alkalmazott grafika? Melyik képes nagyobb hatást gyakorolni? Az, amelyik egyedisége okán csupán néhány, jómódú emberhez jut el, vagy az a mű, ami akár a sarki újságos bódéban is látható? Ha egy plakát ránk köszön minden utcasarkon, sokszorosan hatásosabb, mint egy, a kiállítóterem falán függő alkotás. Bár ezt a mai művészek nálam sokkal jobban tudják, hatalmas a felelősségük.)

1974 őszén Virginia Clay munkát keres, mivel válása után már neki kell eltartania önmagát és lányát, Rubyt, aki fotós szeretne lenni. A Grand Central Terminal információs fülkéjében találja meg a jövőjét. Művészettörténetből diplomázott, így nem hagyja hidegen az épület – hajdanvolt – szépsége, és egy kényszerű séta során rálel a Művészeti Iskola termeire is. Ő még nem tudja, de ez a felfedezés megváltoztatja az életét; új célokat és egészen másfajta jövőt jelöl ki számára: névtelen élharcosa lesz a Grand Central Terminal megmentéséért küzdők csapatának, egyben közreműködik abban, hogy rehabilitálják Clara Darden művészetét. (A művészet végképp nem mentes ravaszkodástól és spekulációtól, sőt nemcsak témákat lopnak egyesek, de műveket is. Ám erről bővebben majd a regényben olvashatnak!) New York polgármestere így méltatja az objektumot: „Európának katedrálisai vannak, nekünk Grand Central Terminalunk.” És a pénz is az ő oldalukon áll: Jacqueline Onassis lesz a kampány „arca”.

Talán már ennyiből is érzik, hogy nem egy lapos sztorit kínálgatok. Ám az igazi csodákra akkor lelünk, ha megnézzük: kik is rejtőznek a kitalált nevek mögött. (Nem én voltam ilyen okos) a szerző utószavából kiderül, hogy Clara Darden Helen Drydent rejti, aki korának legjobban fizetett női művésze volt, de – ami számomra ennél is érdekesebb! – egyben az első női formatervező is. A Studebaker autógyár őt kérte fel, hogy frissen piacra dobandó autójának belső design-ját dolgozza ki. És hogy még inkább finomítsam portréját, a ’20-as évek végén a Vogue címlapjait is ő rajzolta. (Tudják-e, hogy mind a mai napig megjelenik az USA-ban egy magazin rajzos címoldallal? Ez nem más, mint The New Yorker, a politikával, közélettel, irodalommal és gazdasággal foglalkozó hetilap?!) Keretbe foglalja a regényt Georgia O’Keeffe egy-egy kiállítása, akinek extravagáns, olykor provokatív képei szintén a palettát gazdagítják. De egy ruha erejéig felbukkan a kor legnevesebb amerikai divattervezője, Peggy Hoyt is – csakhogy az „alkalmazott művészet” is teret kapjon. Ami a férfiakat illeti: Archile Gorky, örmény származású amerikai expresszionista festő rejtőzik Levon Zakarian alakja mögött, akinek „A művész és anyja” című - a regényben sokat emlegetett - alkotásából tiszteletére Örményországban emlékérmét is kibocsájtottak.  Ha vesszük a fáradságot, és a Grand Central School of Art alapítóinak: Edmund Greacennek, Walter Leighton Clarknak és John Singer Sargentnek is utánanézünk, szinte teljes képet kapunk a századelő amerikai képzőművészetéről.

Na és maga az ominózus Grand Central Terminal! Jómagam nem voltam olyan szerencsés, hogy élőben láthattam volna a krimibe illő (már ha hihetünk a szerzőnek?!) megmenekülése után, pazar módon újjászületett épületet, de ez a blogbejegyzés segít vizualizálni: http://tinkmara.com/2014/07/23/a-grand-central-titkai/. S még azt is elárulom, hogy a „vörös szőnyeg” is itt gördült le először…

Nem véletlenül időztem ennyit a háttérbe húzódó, sokszor éppen csak említést kapó szereplők bemutatásával. Megduplázta a ráfordított időt, de megsokszorozta az élményt, hogy időről időre begépeltem a keresőbe a neveket. Csodákat láttam, és ezt a felfedezést ajánlom Önöknek is. Alig győztem válogatni az illusztrációnak szánt művek közül! Önök is megalkothatják saját virtuális galériájukat, annyiszor járják be, fedezik fel az alkotásokat - akár új nézőpontból, ahányszor csak arra kedvük szottyan – és még belépőjegyet sem kell fizetni…

És így a végére: bár a regény „csendben” zajlik, javaslom, olvasás közben hallgassanak egy kis jazzt, hiszen annak bölcsője is a ’20-as évek Amerikája.