Egyszer ez is elmúlik. Mármint a szobafogság. És akkor már nem kimozdulhatunk, hanem ki KELL mennünk, és … megmutatni magunkat. Akkor majd kiderül, mennyire lettünk elhanyagoltak a karantén ideje alatt.
Már elemeztem Önöknek Mireille Guillani: A francia nők nem híznak című könyvét. Ezt teszem most „A francia nők nem ráncosodnak” című kötetével is (elvileg letölthető, de megint kérte a regisztrációt és a bankkártyaszámot…, úgyhogy hagytam), hogy ez ne legyen akadálya annak, a lehető legjobb külsőnket mutathassuk meg az újrafelfedezett világnak. Legalábbis nagyon reméltem/remélem, hogy valamennyien találnak benne olyan használható ötletet, trükköt, ami megkönnyíti majd a „debütálást”. Persze, nem is lennék önmagam, ha nem építeném bele tapasztalataimat, nem hoznék saját példát, vagy éppen nem kritizálnám a francia szerzőt – már csak azért is, mert francia. És – mint tudjuk – ami igaz rájuk, az ránk nem feltétlenül.
Mireille bevezetője annyira jó és tanulságos, hogy szinte az egészet idemásolhatnám, de most maradjunk csak annyiban, hogy ő azok közé tartozik, akik nem letagadni, hanem megélni akarják korukat; nem fiatalabbnak látszani, hanem JÓL KINÉZNI! A mögöttünk lévő évek dicséretét zengi, és legfőbb erényünknek a „megélt teljességből táplálkozó harmóniát” nevezi meg. Az öregkor 80 felett kezdődik, ráérünk hát ezzel foglalkozni. „CARPE DIEM” – hogy további idézettel hozakodjak elő, és ehhez nem is kell különösebb magyarázat. „Minden agyban dől el!” – ezt is hallottuk már számtalan kontextusban, de itt éppen olyan igaz, hiszen csak rajtunk múlik, hogyan birkózunk meg a múló idővel, és IGEN: a szaporodó ráncokkal. Birkózunk vagy táncolunk? Csak rajtunk áll, hogy feladjuk-e, vagy tervek és célok birtokában megteszünk mindent, hogy ne öregek legyünk, hanem annyi idősek, amennyi vagyunk, de ezt méltósággal, pozitív hozzáállással – és egyenes háttal, egyéniségünk megtartásával tesszük. Ha képesek vagyunk megőrizni a mentális kondíciónkat, akkor ez kihat a testire is, valamint a külsőnkre. Ki nem állhatom az újonnan divatba hozott „bakancslista” kifejezést, Mert mi van, ha minden teljesül? Akkor vége? Minek van vége? A világnak vagy nekem! És ha teljesítése előtt meghalok, akkor vigyem magammal a hiányérzetet…?! Maradjunk ezért inkább a – korántsem elcsépelt – célok és tervek fogalmaknál!
Azt nem tudjuk elkerülni, hogy ne változzon meg az életünk; amikor nyugdíjba megyünk, teljesen fel- és megfordul napjaink ritmusa. De nagyon nem mindegy, hogy ez „laissez fair, laissez passé” alapon történik, vagy képesek vagyunk tudatosan újrastrukturálni azt úgy, hogy lépésről-lépésre alakuljon át – a számunkra legkedvezőbb irányba! Itt most nem azt fogom elemezni, kinek mit kell/kellene megőrizni és mit megváltoztatni aktív életéhez képest. Ez egyénre szabott. De inkább az legyen a mottónk: „most végre erre is van időm!”, mintsem az, hogy „nincs kedvem már semmihez”. De attól, hogy idősebbek lettünk, kevesebbet járunk társaságba (munkahelyre meg végképp nem!), még ne hanyagoljuk el magunkat!
Az aktív időszakban – volt rá idő bőven! – kialakult a személyiségünk. Tűnhetne úgy, ezzel már nem kell foglalkoznunk. Dehogynem! A személyiségjegyek amúgy is erősödnek az évek múlásával, hát erősítsünk bele! Vállaljuk továbbra is individuumunkat és viseljük azt büszkén, hiszen külső megjelenésünk döntő tényezője.
Most pedig térjünk át ténylegesen a külsőre! Azt vettem észre, hogy kortársaim el akarnak tűnni, beleszürkülni a szürke tömegbe. De miért? Hiszen én magam nőként is szívesebben nézek arra a sorstársamra, aki „viseli önmagát”, azaz ad magára, figyel a megjelenésére. Sőt! Őt ÉSZREVESZEM! Merek hinni abban, hogy mi is szépek vagyunk, azok lehetünk, akkor is, ha „elmúltak felettünk az évek”!
Ide kívánkozik egy régi emlék: lehet vagy negyven éve, hogy hátizsákkal Moldvában jártam. Holtfáradtan beesve a helyi kocsmába egy gyönyörű öregúron akadt meg a szemem. Higgyék el: tényleg szép volt hosszú fehér hajával és szakállával, a helyiekre jellemző hófehér, bőujjú ingben és rövid mellényben. Ő is megnézett engem magának, és a gesztusaival jelezte, hogy ne cigarettázzak, mert idő előtt ráncos leszek! Milyen igaza volt! De anyáink tanácsait is akkor fogadjuk meg, amikor már késő…
„A kacérkodás csak a boldog nőknek áll jól.” - újabb idézet, ezúttal Balzac-tól. És itt rá is tértünk egy kulcsfontosságú momentumra: a francia nők vérében van a kacérság; a „coquette” kifejezés számukra nem bírálat, rosszallás, hanem a legfőbb bók, amit férfitól kaphatnak. (Sajnos, a magyar pasik ebben a tekintetben labdába sem rúghatnak gall társaik mellett - tisztelet a kivételnek -, de egytől-egyig fogalmazásképtelenek. Vagy egy szerencsétlen trendet követnek, amikor azt hiszik, hogy a kedves szavaktól kevesebbek lesznek.) Nos, Hölgyeim, ne is törődjenek azzal, ha hazánkban a hímneműektől nem kapnak bókokat! Azért tetszünk nekik. És keressük csak meg önmagukban a francia vért, mert igenis, van ilyen! Nemhiába állítják a külföldiek, hogy a magyar nők a legszebbek Európában, és ez nem korfüggő! Azért ezen rendesen dolgoznunk is kell! Látják: máris egy feladat, amivel eltölthetik felszaporodott idejüket…
Aki jól érzi magát a bőrében, az sugározza magáról ezt az elégedettséget, és ez, higgyék el, nagyon látványos.
A terjedelemmel már most igencsak feszegetem a blogbejegyzés mérethatárait. Immár tanulmánynál tartok, és nem is rövidnél… (Ha annak idején a vizsgákra is ilyen könnyedén készítettem volna a jegyzeteket…!) Ezért – és azért, hogy érdeklődésüket fenntartsam - most itt megállok. De csak azért, hogy újult erővel és kiürített aggyal tudjam Önöknek vesézgetni Mireille Guillano kötetének további tanulságos tételeit.
Tehát: folytatása következik!
