Ahogy azt – sajnos – magunkon is észrevettük, bizonyos kor után már visszafordíthatatlan fizikai változásokat tapasztalhatunk magunkon. Mivel ezeken változtatni nem tudunk, megjelenésünket kell hát hozzáigazítani.
A „tetőtől-talpig” elv alapján – kezdjük felülről, mire is kell figyelnünk, min kell változtatnunk, vagy éppen mit kell megőrizni magunkból és fiatalabb énünkből.
A frizura. Sokaknak magától értetődő, hogy hetente fodrászhoz járnak. Méghozzá – ha szerencséjük van – évek óta ugyanahhoz. Nekünk, nőknek a fodrász legalább olyan intim szükséglet, mint a nőgyógyász. És rá is az vonatkozik: ha egyszer már bevállt, ne fordulj máshoz! Óriási a különbség a szakma képviselői között; van, aki csak rutinból dolgozik, és ezáltal a keze alól kikerülő hölgyeknek a haja is egyforma, de akad olyan is – és nem kell feltétlenül mesterfodrásznak lennie! -, aki figyelembe veszi személyiségünket, és az alapján „alkotja meg” hajviseletünket. Magam nem tartozom a fodrászlátogatók táborába; mióta az eszemet tudom, hosszú hajam volt/van. Érettségi előtt arra vetemedtem, hogy lerövidítsem, mire akkori barátom azt volt képes mondani, hogy az egyetlen szépet is eltüntettem magamról… Második esküvőm előtt volt még egy kísérletem, az viszont szenzációs lett Imádtam! Csak festeni nem tudott akkori fodrászom! Olyan répaszínű is voltam, hogy – ha másért nem is, de ezért – mindenki megnézett. Azóta maradt a hosszú és a saját festés. Ez utóbbi viszont henna, amit nincs olyan szakember, aki hajlandó lenne felvinni, ezért kikötöttem a saját fürdőszobámnál szalon gyanánt. A lényeg a lényeg: ha egyszer megtaláltuk azt a bizonyos hajszobrászt, akkor ragaszkodjunk hozzá! Én még keresem az enyémet…
És jöhet a ruha!
A francia nők ruhatárában alapdarab a kiskosztüm és a nadrágkosztüm. Nem kétlem, hogy hazánkban is bőséggel akad olyan szakma, ahol ez a „formaruha”, de nekem sosem volt az; mindig is a filmek FBI ügynökeit juttatta eszembe. A „kis fekete” mellett viszont mellszélességgel kiállok; hihetetlenül variálható, és nincs nő, akinek ne állna jól! Viszont a kardigán… Hát, az sem az én műfajom. Bár van nekem is néhány, de ha helyettesíthetem valamivel, meg is teszem. Lássuk a darabszámot! Mireille kiáll amellet, hogy ne legyen sok, de az minőségi. Igaza van, de… Mióta nálunk feltűntek a turik, már nincs különösebb akadálya jobb, márkás darabok beszerzésének. Mivel ez eddig csak a jólkeresők lehetősége volt, épp ezért napjainkban, miután mindenki beszerezheti… Mint a gyerekek a cukorkaboltban! Ha kell, ha nem! Persze, hogy otthon vesszük észre a hibákat, és azt, hogy sehogy sem áll rajtunk a mégoly drága márka sem! A ragozásból az is kiderült: én sem tudok ellenállni. Viszont sokkal könnyebb szívvel cserélem le és teszem a megunt darabot a rongyoszsákba – további felhasználásra. Nem megváltozni, csupán megújulni szeretnék általuk évről-évre, évszakról-évszakra. Bevallom, most, hogy idestova két hónapja nem tehettem tiszteletemet egyetlen ilyen intézményben sem, kezdenek jelentkezni a hiánytünetek nálam… Merthogy tavaly ilyenkor már éppen elkezdtünk készülődni a nyárra. És ha már nyár, akkor fürdőruha! Igaz, hogy a bikini már nem való nekünk, hiszen túl sokat mutat azon részeinkből, amiket mi sem szeretünk nézegetni, de az egyrészes – szerintem – csak bombázókon mutat jól. Valami középút gyanánt találhatták ki a tankinit, na és a strandkendőt. A víz meg kénytelen elviselni a látványt…
De - ha már itt tartunk - mennyit és mit is mutassunk meg magunkból? A kérdés inkább úgy hangzik megfelelően: mit rejtsünk el? Merthogy a dekoltázs például, amire olyan büszkék voltunk, már nem ugyanaz, mint volt. Igen, Sophia Loren még most is büszkélkedhet vele, de neki ez volt a márkajele! Következik a felkar. Volt főnöknőm úgy fogalmazott: mért nem tűnteted el a döglött egereket?! A bicepsz és a tricepsz is cserbenhagy minket; a fiatalokéhoz képest kb. ötszörös ráfordítással sem lehetne visszahozni régi állapotukat. Vagy marad az ujjas – még inkább – a hosszúujjú felső. A klímaváltozás nem segít nekünk abban, hogy a szebbik énünket mutogassuk; 40 fokban a minimál is sok. (Ha magas és karcsú vagy, megengedheted magadnak, hogy nagyon bő, lezser szerelésekbe bújj. És a többiek?!) Ahogy haladunk lefelé - jön a comb. Mióta kerestem rá a megfelelő szót, és irigylem azt, aki megtalálta rá a „pudvás” kifejezést. Na, az végképp nem mutogatni való! (Állítom, hogy ez a napjainkban egyre gyakrabban jelentkező tünet valamilyen hiánybetegség; gyaníthatóan étkezési szokásainkból ered, mert a szüleinknek ilyen nem volt. Édesanyám 83 évesen hagyott itt, de a combja akkor is sima és feszes volt. Mit ehetett, amit – a táplálkozási divatokat követve – én nem?) Aztán mindjárt ott a térd. Még Poirot is tudta (ő mindent!), hogy a női térd az életkor legjobb mércéje; ezen ismeret birtokában – természetesen – egy gyilkossági ügyet is megoldott. Csupaszon valóban nem mutat már jól, de – hála a lycrának – egy jó harisnya csodákat tehet! És ha már csoda, akkor itt a lady-mini, amit – megint csak szerintem – nekünk találtak fel. Persze csak akkor, ha korábban is formás volt a vádlink.
Lássuk a cipőt! Itt nagyon eltérünk francia kolléganőinktől. Mme Guiliani „a cipővásárlást középiskolai tananyaggá tenné”. Esküszik az olasz cipőkre, azokból is a kézzel varrottakra, méretre készítettekre. Mintegy „ha más nincs” alapon ajánlja a Ferragamo lábbeliket. Azt ő is vallja, hogy a 12 centis tűsarkúak már nem nekünk valók, hiszen még a „hívők” is csak akkor viselik, ha taxival mennek-jönnek egy adott alkalomra. A körömcipő azonban mindenkinek kell; viszont döntse el ki-ki maga, milyen magas sarkat tud hosszabb távon elviselni. Amiről ő még nem vesz tudomást (bár az is lehet, hogy Franciaországot elkerülte), az a sportcipők betörése a mindennapi viseletek közé. Magam is nagy híve vagyok, főként azért, mert ha kimozdulok itthonról, akkor több dolgot is beiktatok a programomba, és ezek egyike sem lábkímélő. Ellenben attól viszolygok, hogy a sportruházat utcai viseletté minősült át. Ha egy – mégoly divatos - „macinaciban” látok valakit az utcán, nekem egyenértékű azzal, mintha otthonkát húzott volna magára, azaz elhanyagolt, igénytelen.
Ugyan nem látszik, de közérzetünket nagyban befolyásolja: a FEHÉRNEMŰ! Állítólag a világon a legtöbbet ebből a franciák vásárolnak. Legyen nekik! De legyen nekünk is, mert ez a darab/darabok – a csoki mellett – legfőbb kényeztetőink lehetnek! Már nem ugyanazt a célt szolgálják, mint boldogult ifjúkorunkban, azaz nem – feltétlenül – a csábításra hivatottak, de - lévén állandóan viseljük, naponta többször is szembesülünk látványával - így egyáltalán nem mindegy, milyen van rajtunk. Fiatalabb sorstársaink még számíthatnak egy-egy kellemes darabra pájuktól – főleg, ha nem abba a nagyobb rétegbe tartoznak, akik inkább a konyhafelszerelések gyűjteményét gyarapítják… Persze, a legfőbb szempont itt a kényelem, és az sem biztos, hogy ugyanolyanokat viselünk, mint korábban. De tegyünk róla, hogy minőségi és szemrevaló alsónemű érintkezzen közvetlenül a bőrünkkel. Olykor-olykor érdemes mélyebbre nyúlni a pénztárcánkba, mert ezért érdemes, és mert MEGÉRDEMELJÜK!
Így, karantén idején a legjobb, amit tehetünk, hogy szemlét tartunk gardróbunkban. Elő az évekkel ezelőtt bezacskózott darabokkal, a tavalyi, tavalyelőtti ruhákkal! Meg fognak lepődni, mennyi jó szoknyát, nadrágot tettünk talonba. Most, új összeállításokkal már kezdhetjük is a pózolást a tükör előtt! A préselés tilos! (Koronavírus idején a légszomj igen veszedelmes…) Magunkon nevetni viszont kötelező! Hát csak JÓKEDVŰEN!
Hogy ne szaporítsam tovább a szót: viseljük azt, amiben jól érezzük magunkat; ez kívülről is látszani fog!
(Ugyan nem tartozik közvetlenül témánkhoz, de nem szerettem volna, ha ez a "gyöngyszem" feledésbe merül. Egyben érzékelteti, hogy a férfiak divatőrület dolgában nincsenek lemaradva mögöttünk...
https://index.hu/tudomany/til/2020/04/28/szalmakalap_divat_lazadas/)
A folytatásban a két legfontosabb „kiegészítőt”: a színeket és illatokat veszem majd górcső alá.
