Harmadik magyarul megjelent könyvével Lucy Dillon végérvényesen helyet biztosított magának Könyves Toplistámon. Azt eddig is tudtam róla, hogy a kutyák nagy barátja, ezért egyetlen regénye sem nélkülözheti négylábú társaink jelenlétét, de ennyire mélyen még nem érintettek meg írásai, mint „A fénysugár”.
Hősnőnk, Lorna – több kudarcba fulladt fővárosi vállalkozás után – megmaradt pénzéből képzőművészeti galériát vásárol szülővárosában, a közép-angliai Longhamptonban.
Eleve elengedem azt a két szálat (nővére házaséletének krízisét és Lorna szerelmi életét), ami ugyan a regény fő motívumát is jelenthetné… de nem nekem. Sokkal inkább érdekelt az a tény, hogy miért ragaszkodik egy fiatal nő annyira a művészethez hogy, harmadszor is kockáztasson, és ebbe az igen kevéssé jövedelmező területbe ruházza be immár teljes vagyonát? A válasz, és egyben a történet teljes háttere hősnőnk megfelelési kényszere édesanyja felé. Az asszony festőművész volt, és gyakorta helyezte előtérbe a művészetet a családja kárára. Lornának korán be kellett vallania magának, hogy nem örökölte a tehetségét, de a művészet szeretetét igen! Sőt, a kreativitását is! Ezt használja fel arra, hogy kicsiny galériája Longhampton teljes közösségének, és a helyi művészeknek is a javára szolgáljon.
Édesanyja helyett egy idős helyi festő, Joyce lesz Lorna mentora és egyben barátja is. Kettejük együtt-gondolkodásából nemcsak a galéria, hanem egész Longhampton húz hasznot.
A regényben szereplő két ötletet már csak azért is teszem közzé, hogy hátha valaki (vagy valamelyik intézmény…) használhatónak tartja majd és – akár továbbfejlesztve/átalakítva/honosítva - megvalósítja.
A település Tavaszi Művészeti Napja a helyi zenei iskola előadására épül. Lorna – Joyce egyik festménye alapján – arra gondol, hogy a hangszerek és a dallamok színét viteti vászonra a vállalkozó kedvű helyiekkel. Az első ecsetvonást természetesen neki kell megtennie, ez – némi hezitálás után – sikerül, és elindul a közösségi alkotás. A felállított paravánok megtelnek színekkel, és Anglia szomorkás időjárásán ez bizony sokat javít!
Joyce szeme már nem a régi, de kötni még tud! Hiába, azt vakon is lehet, és alig győzi teljesíteni a kutyakabátjaira leadott rendeléseket. Elegendő azonban néhány ecsetvonás, hogy keze alól szebbnél szebb virágok keljenek életre a papíron. Ezeket a képeket „írja át” kötésmintává a helyi képkeretező, és indulhat is az új projekt: a tél közepén felvirágoztatják Longhamptont! Érzik ugye, hogy itt a minőség átcsap mennyiségi problémába, hiszen ennyi kötött virágot négy-öt segítő kéz képtelen létrehozni. De a nagyszerű ötletért az egész közösség rajong; így tenni sem restek a cél érdekében, és a galéria fonal- és mintaátvevő hellyé alakul; mondhatnám: viszik ezeket, mint a cukrot, de csak azért, hogy ők is tegyenek valamit a városka virágba borításáért. Az önkormányzat részéről is megjön a támogatás – és nemcsak erkölcsi!
(Azért azt el kell mondanom, hogy kicsiny hazánkban egy ilyen típusú kezdeményezésnek még nincsenek gyökerei, és – tartok tőle – táptalaja sem nagyon. Pedig a lehetőség nagyszerű, hiszen mi sem természetesebb annál, hogy egy „művészbolt” közösségi térként is szolgáljon. Merem remélni, hogy ez nem csupán anglicizmus…)
És most térjünk át arra a vonalra, amit a legnehezebb szavakba önteni.
Joyce rákos, és nem akar kísérletek alanya lenni csak azért, hogy nyerjen még néhány hónapot. Kutyája nélkül nem szeretne elindulni erre az útra, és az egyetlen hely, ahol mindkettőjüket szeretettel fogadják az Lorna galériája. A lány pedig, aki nem tudott jelen lenni édesanyja halálos ágyánál, és épp ezért minden karácsonyát egy hospice-ban, haldoklók között tölti, mintegy önmaga "megtisztítására", vállalja, hogy otthont ad a haldoklónak. De nemcsak otthont, hanem barátságot, támogatást, segítséget, és egy kezet, amelybe kapaszkodni lehet. Méltósággal meghalni. Ez mindenki bakancslistáján a végső tétel, de keveseknek adatik csak meg. Ám az még kevésbé, hogy utolsó pillantása – Lornának és barátainak segítségével – megvalósult projektére eshessen… (A regény nem ebben a felemelő, ám borús hangulatban ér véget, hanem – szerencsére - a lány érzelmi életének pozitív fordulatával.)
Amint azt már említettem, nem is lenne igazi Lucy Dillon regény, ha nem szerepelnének benne kutyák (és néhány egyéb állat) is. Rudi, az örökölt, félénk tacskó és Bernát, a mozgékony és harcias border terrier kiváló és hűséges kísérői szereplőinknek; és – paradox módon – emberibbé teszik a történetet.
Lehet, olvasóim számára más lesz ennek a regénynek az olvasata. Ha a cselekmény miatt veszik kézbe (amit én hanyagoltam), akkor is remek olvasmány. Ha másik vonal, másik érzelem kerül központba, akkor másképp szórakoztat. Ezért is kiváló szerző számomra Lucy Dillon, mert – ha bestseller-szinten is -, de többrétegűek a munkái, így garantáltam megtalálja mindenki a neki kedvére valót.
Mérhetetlen könyvtár iránti lojalitásom ellenére is most kárhoztatom az intézményt, hogy nem dolgozta ki azt a módot és lehetőséget, ami szükséghelyzetben is lehetővé tenné az olvasók számára a könyvekhez való hozzáférést. Nem én találtam ki a „szellemi táplálék” fogalmát, de komolyan veszem, és most úgy érzem, ezt az alapvető szükségletet vonjuk meg sokaktól. Azokért aggódom, akik bevételei nem teszik lehetővé, hogy megvegyék a heti 3-4 kötetet, vagy/és nincsen sem számítógépük, sem e-book olvasójuk. Sokan vannak – szerencsére – akik számára az olvasásnak nincsen alternatívája. Sem társaság, sem hobbi, sem család… Persze, többen – és a hátralévő két hét alatt csak sokasodni fog ezek száma – vannak olyanok, akik az egyéb választható lehetőségeket kénytelenek kihasználni; azaz letöltenek vagy éppen megkeresik a könyvesboltok akcióiban a számukra kedves olvasmányokat. (Itt kell megjegyeznem, hogy például a Libri sokat tett annak érdekében, hogy színes és kedvezményes kínálatot biztosítson. És éppen most a Bookline-tól kaptam e-mailt egy kuponkód beváltásának lehetőségéről…, de mögöttük nem marad le a Líra sem, ami szinte valamennyi fenti lehetőséget ugyancsak kínálja. Csak szurkolni tudok a könyvesboltoknak, hogy legalább ők pozitív mérleggel kerüljenek ki ebből a szerencsétlen helyzetből. ) És tudom, ez egyben egy pénzügyi örvény, hiszen ha nincs olvasó, nincsen bevétel, ezáltal a könyvek beszerzésére fordítható összeg is egyre csökken. De hogyan is várhat bevételt egy szolgáltató, ha nem szolgáltat?! Immár kibicként – bocsássák meg kis kirohanásomat, de a mundért még a nyugdíjban is viselem – bár már csak otthon. Ez a tipikus „érted aggódom, nem ellened”-érzés.
Nos, remélem, hogy az újonnan beígért nyitási időpont már nem fog változni, és Lucy Dillon kötete már a könyvtárakban is az olvasók rendelkezésére fog állni. Várják ki a sorukat Hölgyeim, érdemes!
