Szeretjük a gyerekeinket + imádjuk az unokáinkat = mindent megteszünk értük. Még akkor is, ha ezért olykor még jó szó sem jár, mint hősnőnk esetében, akit gúnyolnak unokái és kihasználja a saját lánya.

A kötetet olvasva több csepp is túlcsordítja a poharat (nekem a bicska is kinyílt a zsebemben), így a bátor döntés megszületett: hősünk ezentúl a francia Riviérán fog élni.

Az angol nyugdíjasok – úgy tűnik – igencsak bátrak; akár egymagukban, akár párjukkal együtt, nem félnek nekivágni élemledett korukra a nagyvilágnak. Legtöbben tudatosan készülnek erre a váltásra. Ennek egyik oka valószínűleg a kedvezőtlen brit időjárás, ami az ízületekre (no meg a kedélyállapotra!) az idő haladtával egyre rosszabb hatást gyakorol. A másik pedig? Nos, az, hogy megtehetik. A dolgos évek alatt összegyűjtött megtakarítás, a lakásuk, házuk értékesítéséből befolyó pénzmagocska külföldön jobban csírázik. Még akkor is, ha némi pótlásra azért szükség lehet, de ötletekből sosincs hiány (és főzni nem tudó háziasszonyokból sem). És ha még meg is fizetnek azért, amit szívesen csinálunk? Ki ne élne a lehetőséggel?!

Akármerre mennek Európában – Francia- és Olaszország mellet Spanyolország és Portugália is igencsak népszerű -, mindenütt rátalálnak egy kis angol közösségre, amely nemcsak befogadó, de bátorító és inspiráló. Szóval semmi perc alatt kész az idilli, puha-meleg új otthon!

Hogy azért akadnak bonyodalmak?! Nem is akármilyenek! Csalás, rablás, betörés, testi sértés… Ez a krimiszál nem kicsit erőltetett. Még akkor is, ha a nyár a Riviérán sem csupa-csupa napsütés…

És ha már említettem a főzést: a kötet nem fukarkodik a receptekkel sem! A főhős főzőklubja erre kiváló lehetőséget nyújt, … nekünk pedig arra, hogy néhány nagyon egyszerű autentikus francia gasztronómiai csemegével ismerkedhessünk meg.

 De Celia Imrie könyve elsősorban a gyerek-szülő kapcsolatról szól - -legalábbis nekem. A legrosszabb lehetőségeket festi meg: lenézés, semmibe vétel, eltávolodás, kihasználás, lenyúlás anyagilag és fizikálisan egyaránt.  Utódaink nem arra születtek, hogy a mi álmainkat valósítsák meg, de az talán túlzás, hogy az ő álmaikért mi feleljünk. 

Én még nem hallottam olyan nyugdíjas ismerősről, aki közülünk úgy döntött volna: útra kel. Túl sok a lánc és túl a kevés a pénz. Vagy a bátorság hiányzik? Döntse el ki-ki maga!

Lehetőségeink lennének; Olaszország minket is vár:

(https://nlc.hu/utazas/20190913/tamogatas-koltozes-olaszorszag-molise/)

még akkor is, ha kemény feltételeket kellene teljesítenünk egy – viszonylag – elmaradott régióban, ahol napsütésben biztos nincs hiány, bár lehet, hogy távol a tenger…