Amikor boldogan kézbe vettem egyik személyes kedvencem, Milly Johnson új regényét, még gondolataim hátsó polcán sem szerepelt, hogy eljutok ahhoz a 2009-es törvényhez, melynek szellemében a rendőrség akár ötnapos ideiglenes sürgősségi távoltartási végzést is elrendelhet családon belüli erőszak esetén.

Hazánkban évente több mint 10 ezer ilyen eset jut a rendőrség tudomására, és hetente legalább egy nő hal bele a bántalmazásba. És ezek csak azok, amelyek napvilágra kerülnek, és – valószínűleg – ez töredéke a ténylegesen elkövetett erőszakos cselekményeknek. És mi a helyzet a lelki terrorral?! Szóbeli erőszak, megfélemlítés, lelki erőszak – fogalmazza meg a jog. Csakhogy ezekkel nincs mit tenni! Ha nincsenek látható (lásd 8 napon túl gyógyuló) sérülések, kidekorált arc, törött bordák, akkor mit tehet bárki is? Pszichológus szakemberek és önszerveződő csoportok adhatnak tanácsokat, amiket meg is kellene fogadni. De ehhez csak keveseknek van ereje. Aztán ott van még egy, a múltban elkövetett szamaritánus cselekedet, melynek megítélése – enyhén szólva is – kétséges… Ehhez képest a másik oldalon egy csalfa feleség, aki nem akar gyereket… Piha! Mondhatnánk. Nos, ez a „Légvárak és régiségek” háttere.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Mielőtt arra gondolnának, eltévesztettem a szerzőt és a könyv borítójának ajánlásait, biztosítok mindenkit, hogy nem. Milly Johnson kemény témákat feszeget, de teszi ezt a maga könnyed és élvezetesen olvasmányos stílusában. Ahelyett, hogy lelombozna ezzel a komor, kétségbeesett, palaszürke háttérrel, szórakoztat és megvált. Egyáltalán nem bántam, hogy körömrágóssá vált néha a történet. Talán feloldásként – egy régiségboltba helyezi szereplőit, ami ritkán alkalmazott, ám kétségtelenül ideális helyszín (főleg, ha megy a bolt!), mely a többi, kellemesen karakterializálható szereplőt is bevonzza. Menjenek be egyszer Önök is egybe!

Itt teszem hozzá, hogy Budapest belvárosának szinte nincs olyan utcája, ahol ne találhatnánk egy (de inkább több) régiségboltot. Az én kedvencem a Szent István körúton található – minimum 50 éve. Édesanyám a Markó utcában dolgozott, természetesen oda jártam én is óvodába, és ha nem siettünk haza, keresztanyámmal együtt be-betértünk éppen úgy, mintha egy kiállítótermet vagy múzeumot látogattunk volna meg. Imádtam. Az már csak az élet furcsa játéka, hogy sok-sok év múlva a kirakatban egy festményről anyám arca nézett vissza rám…

Vágyálmok királynője - szól az eredeti cím, ami jóval hangzatosabb, mint a „Légvárak és régiségek”, de egyik sem az igazi. Ha engem kérdeztek volna, javaslatom „Akik a szivárvány mögött születtek” lett volna. Onnan ugyanis el lehet jönni, át lehet sétálni alatta, és akkor teljesülnek a vágyaink…

Egy kis kritika. Milly Johnson valamennyi – magyarul megjelent – regényét olvastam. És eddig egyetlen egy akadt közöttük, ami csalódást okozott. Érezni lehetett rajta, hogy hajtja a leadási határidő (hisz’ közeleg a karácsony…!), és bőven vannak még kitöltendő üres oldalak. Csak azért nevesítem, nehogy ez alapján ítéljék (és utálják) meg a szerzőt, tehát a „Téli lángot” kerüljék, ha élvezetet és nem kiábrándulást keresnek.

Van egy nagy baj ezekkel az olvasmányokkal. Szinte lehetetlen letenni őket, ugyanakkor sosem tartanak elég soká. Az olvasó falja az oldalakat, és a vége felé nem tud eléggé lassítani, hogy tartson még, legyen még belőle néhány oldal, hisz annyira jó! Ezúttal majdnem 450 oldalas az álmodozás, és a kissé túlcukrozottra sikeredett Happy end ebből csupán másfél oldal…! De azért ott van!

Hát! Ezért imádom Milly Johnsont.