Valami jó kis karácsonyi olvasnivalót szerettem volna ajánlani az idei kínálati piacról. Igen ám, de semmi nem került a kezembe. Maradt tehát a jól bevált könyvtárosi keresés: katalógusban a címszóba beírni, aztán had’ lássuk, mit ad ki. Ahogy azt Móricka…, a 359 oldalnyi találat böngészésébe bele sem kezdtem. Maradt az empirikus megoldás: bemenni a könyvtárba, aztán csak ráakadok a delikvensre! Az újak között hiába keresgéltem, maradt hát a 2017-ben megjelent „Karácsony receptre”. A szerző, Dorothea Benton Frank, aki azóta a kedvencemmé avanzsált, most sem lehet nagy melléfogás. Ám ahogy elkezdtem olvasni a 93 éves charlestoni nagymama történetét, a minimum, hogy untam a sztorit. Bocs, Dorothea! De a zűrös család „megtérítése” karácsony estéjén cseppet sem foglalta le a gondolataimat.

A helyszín, Charleston, 1670-ben, ötven évvel a Mayflower kikötése után létesült, azaz az egyik legrégebbi település az USA déli részén. Mint ilyen, a rabszolgatartás egyik gyermekágya is, azonban feltűnően felvilágosodott szellemiségű. Kezdetektől a vallási megbékélést hirdette, vagyis befogadott mindent, amit a betelepülők magukkal hoztak: a katolicizmus mellett a hugenottákat éppúgy, mint a feketék hitvilágát, s mindezt szépen össze is forrasztotta, ahogy azt kell! Nem csoda hát, hogy a nagyinak rég meghalt néger házvezetőnőjük szelleme segít a „családegyesítésben” a régi szokások felidézésével.                                                                                                

Itt kezdtem kicsit szkeptikus lenni; mi jön még? Vudu és tűzönjárás? Jelent ez nekünk bármit is? Szól hozzánk, vagy csak egy kis ínyenc különlegesség?!

Hacsak az nem,…! És ezen a ponton jöttem rá, miért is volt mégis érdemes elolvasni: mert hogy is állunk mi a hagyományokkal?!

Furcsa belegondolni, hogy talán éppen az én nemzedékem lázadó szelleme száműzött számos régi (lásd ósdi!) szokást. Nekünk kellett először a műfenyő, a szikrázó kinti kivilágítás, az évente változó díszek a karácsonyfán, a sok-sok színes csomagolópapír. Letettük a voksot minden mellett, ami új volt, kipróbáltuk a – néha teljesen - lehetetlent is. De renitens voltunk ellenére - gondoljunk csak bele - azokat a bizonyos hagyományokat már csak mi tudjuk továbbadni utódainknak! Bennünk még erősek az emlékek a régi karácsonyokról, gyermekeink viszont már a mi variábilis szórakozottságunk cselekedeteit őrzik.

Mindent kidobni?! Isten ments! A karácsony kellékei között is akadnak olyan tárgyak például, melyek már („csak”) eszmei értéket képviselnek; egy-egy csengő, egy angyalka, a sokat látott betlehem, amiknek még ismerjük a „múltját”. A műfenyő –szerencsére – kimegy/kiment a divatból, merthogy milyen fa az, aminek fenyőszaga sincs?! (Jött helyette ugyebár a nordmann, ami ugyan nem annyira szemetelős, viszont az illata, mondjuk finoman: „visszafogott”…)

És ezek csak tárgyak. No, és a szokások?

A mi családunkban az előkészületeket már minimum két hónappal korábban elkezdtük, nevezetesen a fügebor készítésével. Aszalt fügét használtunk, mert frisset még képről sem láthattuk itt, a közép-európai régióban. (A sors fintora - helyett - a klímaváltozás okán kertemben például idén annyi termett, hogy már nem volt üvegem az eltevéshez!) Emlékeim szerint ugyanúgy készült, ahogy azt Saly Noémi receptéből is olvashatják: http://magyarkonyhaonline.hu/receptek/fugebor

Aztán jött a diótörés. A műveletet három részre osztottuk, s mindegyikünk tudta a saját feladatát: apám törte, anya „nagyjából” héjtalanított, és rám várt a finomítás. Mindig jókat pattogott a kis cserépkályha az étkezővé avanzsált cselédszobában; de nem szabadott egyszerre sokat rátenni, nehogy szétvesse a kályhát – és a házat!

Ha követem a sorrendiséget, akkor itt következik a saját kezű ajándékok készítése. Merthogy nemcsak azért szoktam rá, mert a pénzkezeléshez (és birtokláshoz) még kicsi voltam, de nálunk nem létezett olyan, hogy – akár kisajándékként – ne készítettem volna valamit. A képeslapokat lassan felváltották a sálak, sapkák, aztán a pulóverek; és apámnál hálásabb el- és befogadót azóta sem találtam! (A lányom itt cöcögni fog, és igen, ő a másik!) Most, hogy jól belegondolok, majdnem négyéves unokámnak még nem készült pulcsi! Ezt most is halasztom, viszont a karácsonyi manók megjöttek!

A karácsony előtti héten készültek a sütik. Mindegy volt, hogy esetleg tanulnom kell a vizsgákra, ebből sosem maradtam ki. De nem is igazán akartam… Bejgli, zserbó, hókifli, vaníliás karika… Mennyi, de mennyi munka! És mennyi együttlét! Merthogy erről szól ez az egész: kinek-kinek kora és képessége függvényében akadt testre szabott feladat! Így tanultam meg sütni, és így tanult meg lányom is, aki a nagyija mellett lassan átvette a feladataimat.

Aztán a hal! Mindig apám reszortja volt a pucolás. Hogy lustaságból, vagy azért mert mindig is „fiúsított”, gyorsan átadta nekem a boncolás trükkjeit. Tőle tudom, hogy kell kivenni a ponty „méregfogát”, és hogy a nyúzáshoz a harapófogó az igazi célszerszám! A hal már nem, de konyha mindig is úszott a hadművelet során. De ez velejárt!

Anyám legnagyobb bosszúságára, apukám mindig az utolsó (utáni) pillanatra hagyta a fa beszerzését. Biztos igaza volt, mert melyik árus akar hazavinni megmaradt karácsonyfát, hiszen ez nem áll el jövőre, és ezért mindig olcsóbban jutott hozzá. Na de a talp! Ha egész évben béke és nyugalom honolt kis családunkban, akkor ez volt a pillanat, amiért minden évben összevesztek. Anya azon izgult, hogy mikor lesz már kész, apa meg azon dühöngött, hogy mennyit kell lefaragni, hogy beleférjen. Persze, hogy mindig csálé volt! De kit érdekelt már a végén?!

Hogy „segítsünk a kisjézusnak”, a feldíszítés kiskoromtól kezdve közös munka volt; előkerültek a jólismert díszek, amikhez csak azért vettünk újakat, mert mindig akadt egy-egy törött az előző évről… Nem úgy, mint szaloncukor, ami szintén a díszítéshez tartozott! Fontos stratégiai küzdelem zajlott, hogy ne lehessen észrevenni: melyik papír csak zörgő hüvely!

Na és az AJÁNDÉKOK! A karácsony sikere számomra egyenes arányban volt a kapott könyvek kupacának magasságával! A többire már nem emlékszem, de azt még mindig fel tudom idézni, hogy apával együtt válogattuk: melyiket olvassa el ő először, melyiket én. Komolyan, néha nálam is jobban örült nekik! Persze ez nem véletlen, hiszen a „fiúsításom” folyományaként inkább otthon voltam az apacsok között és a tengereken, mint a rózsaszínű leányálmok földjén.

Szüleim távozása után megpróbáltam szakítani a hagyományokkal: nem sütöttem bejglit, vagy más recept alapján; vadonatúj díszek kerültek a fára; aztán olyan év is akadt, amikor még fát sem vettem… Születtek azért új szokások is – főként lányom ihletésére -, például minden évben más és más nemzet karácsonyi menüsora kerül az asztalra, koszorú készül az ajtóra, mécses és fények az ablakokba.

Egy generációt átugorva lányomnál kerülnek elő réges-régi dolgok: a nagyi tárolóedényei és receptkönyve, egy-egy karácsonyfadísz… És idén először (merthogy kezdő nyugdíjasként már ráérek hozzá idomulni!) együtt is fogunk sütni, még akkor is, ha a linzer már nem puhul meg az ünnepekre…

Arra biztatok minden kedves 50+-os háziasszonyt, hogy olvasgassa nyugodtan Dorothea Benton Frank dél-karolinai - könyvhöz szép számmal mellékelt - receptjét, de vegye elő az asztalfiókból a mama szakácskönyvét, és süssön belőlük! (A dió megpucolva, a mák ledarálva, és – bár lányom még nem tudja -, de a zserbót és a bejglit az idén én vállalom…)

Abban a reményben tártam fel családom „titkait”, hogy másokat is megihlessek; idézzék fel a régi karácsonyokat, hozzák vissza a rég feledett hagyományokat, hiszen az emlékeknek nem a szemétben a helyük!