Ideális felállás: egy férfi, egy nő és egy kutya. A hím igazi testépítős kockahas, aki ráadásul jólmenő thrillerszerző; a nőstény se akármi, bár – gondolom az ideálváltás következtében - legalább nem szőke (!), de természetesen gyönyörű és házi lekvárok készítéséből tartja fenn magát; a blöki pedig pont az a kajla és kezelhetetlen, amilyennek lennie kell! Valamint barátok és rokonok, akik tökéletességben tökéletesen megközelítik a két főhőst… És a cukiság faktor itt még nem is teljesedett ki, hiszen ott a helyszín: Cape Cod, aminél ideálisabbat ki sem lehetne találni, és ráadásul még létezik is!

Ennek legalább utánanézhettem. Szívet gyönyörködtető, közel 900 km²-es félsziget Massachusetts államban. Dűnék és homokos tengerpart, utazási ajánlatok tömege, és – azt kell mondanom – egész megfizethető árakon! Ja, hogy oda el is kell jutni?! Egy kis nehézséggel már számoljunk mi is! Ráadásul Cape Cod legismertebb városkája, Provincetown minden évben szentel valamilyen programsorozatot a hölgyeknek (2019-ben egy hétvége volt a szingli nőké, 2020-ban már egy egész hetet – és annak minden eseményét– a leszbikusoknak. De ha valaki nem kedveli az utazással járó nehézségeket, akkor nézegessen képeket a környékről, ezekből csak úgy süt, hogy ideális helyszín egy szerelmi történethez. Kicsi-pici hátulütője, hogy igazi üdülőtelep, azaz ősszel erősen megfogyatkozik a lakosság…

Pedig olyan jól indul! Még a cím is: „Olvass és szeress!” – egyből blogbejegyzésnek kínálkozott! Olvasásból ugyan kicsit hiányos a történet (erre csak a rajongótábor utal), szeressből viszont van benne éppen elég, azaz kicsit sok is. (Félreértések elkerülése végett: aki a szaftos, erotikus részleteket kedveli, az felejtse el a kötetet, itt legfeljebb a 12-es karikát lehetne kitenni…, bocs!)

 Akkor már gyanakodhattam volna, amikor a 100-dik oldal környékén (a közel 300-ból!) még mindig nem volt semmi gond. Aztán rájöttem, hogy a tökéletesség rettentő unalmas, márpedig ebben a könyvben minden szereplő és körülmény – így vagy úgy – TÖKÉLETES. (Van egy kis laikus nyelvészeti észrevételem: gondoltak már arra, hogy a tökéletest lehet fokozni, míg a pl. a hibátlant nem?! „Ennél tökéletesebb már nem is lehetne!” – pedig ezek szerint dehogynem!)

A 200-dik oldal környékén jelentkezett be AZ A BIZONYOS gond. (A konfliktus kifejezés erre a helyzetre nem alkalmazható, mert abban ennél lényegesen több lenne!) De a gyanú már befészkelte magát a fejembe: ebben a könyvben a probléma megoldásával sem lesz semmi probléma! És igazam lett: totális Happy end!

Tulajdonképpen el is felejthetjük az egész sztorit (már amennyi van benne egyáltalán!), és foglalkozhatunk a főhősnő foglalkozásával: a lekvárkészítéssel illetve -forgalmazással. Nálam minden évben valamelyik gyümölcsből túltermelés mutatkozik. És míg tavaly a fölös meggymennyiséget megoszthattam (rásózhattam!) kedvenc szomszédasszonyommal, az idei terméssel más volt a helyzet, nevezetesen, hogy mindkettőnkön kifogott ez a fránya mediterrán – sőt bibliai! – gyümölcs: a füge! Júliustól kezdve kábé havonta felemésztette valamennyi üvegemet, és ezt csak október végén hagyta abba. Persze, hogy gondoltam rá: értékesíteni kellene a tömérdek lekvárt. Körül is néztem a web-piacon, és arra jutottam: ebből akár meg is lehetne élni! Igen ám! Csakhogy! (Mert persze mindig van egy csakhogy!) Kedvenc, laikusoknak szóló jogi internetes tanácsadóm: a „gyakorikérdések” teljesen elrettentett. Merthogy nem elég, hogy őstermelőnek kellene lennem (a magam 200 négyszögölén…), de akkor meg ott van elsőként mindjárt az ÁNTSZ és az ő összes szabályozója és kitétele.

"Élelmiszerek árusítására a legnehezebben megszerezni az engedélyeket.

Engedélyeznie kell az ÁNTSZ-nek. meg kell felelni az eu-s követelményeknek, meg kell felelni annak, hogy amit árultok az egészséges, nincs benne semmi káros anyag.

ÁNTSZ-től kell infót kérned, de azt már most tudom, hogy egy sima konyha nem fog megfelelni semmiféle egészségügyi előírásnak."

 Na, ezekkel kinek van kedve felvenni a kesztyűt?! Akármennyire lenne is jó és eladható a lekvár, a procedúrából senki sem kér…

Bár abban bíztam, Addison Cole lektűrje kicsit segít majd abban, hogy az utóbbi évek legkeményebb thriller-trilógiájával megbirkózzak, merthogy enyhíti azt a baljós és jeges levegőt, ami olvasás közben körülvesz, nem így történt. Nem a felüdülés, csak a bosszúság volt osztályrészem. Már csak azért is, mert idáig a Könyvmolyképző Kiadó Arany pöttyös sorozatának köteteit legfeljebb témájuk okán tettem félre, sosem a minőség miatt. Akadtak közöttük könnyedebbek és fajsúlyosak, de mindig szórakoztató és valódi kikapcsolódást nyújtó olvasmányok voltak. Ezzel szemben ez a habkönnyű semmiség maximum a Júlia vagy a Romana regényújságok színvonalát (színvonaltalanságát) éri el…

Egy tanulsága azért van a könyvnek: ha egy másik történetben Cape Codot említik, ezekbe a napozóágyakba képzeljék magukat: