Ma tapintatosan figyelmeztetett a Facebook, hogy rég (???) nem posztoltam semmit, és követőim – esetleg – hiányolják a bejegyzéseimet. Hááát, így legyen!

Éppen ezért befejeztem (a kötetet már két napja…), a Michelle Richmond Házassági szerződés című könyvén való rágcsálásomat, így eljött az ideje, hogy megosszam Önökkel benyomásaimat.

Nagy krimirajongó vagyok. Éppen azért választok nehezen, mert túlságosan magasra emelkedett a mércém. A kezdeti skandináv krimik iránti rajongásom például lassan apátiába és értetlenségbe ment át; Jo Nesbo-t pedig kezdem kifejezetten nem kedvelni azért a rettentő ürességért és szadizmusért, ami már nemcsak az áldozatokat, de főhősét, Harry Hole-t is elérte. (Tényleg csak zárójelben: amikor Nesbo megpróbál „irodalmat” csinálni, tökéletesen emészthetetlen és élvezhetetlen darabokat gyárt…)

A nagy izgalommal várt J.D. Barker trilógia befejező kötetét (A negyedik majom, Az ötödik áldozat és A hatodik éjszaka) pedig nagyon nyögvenyelősen olvastam végig. Gyomromat megülte a rengeteg hulla, idegeimet megcincálta a közel 1500 oldalnyi borzalom; nem is beszélve a kiszámítható csavarokról, amik – a Nagykönv szerint – rendre be is következtek még az utolsó oldalon is.

Mondhatni kikapcsolódásképpen – gyorsan elolvastam egyet Emily Brightwell Mrs. Jeffries sorozatából, aminek ajánlója nem hazudik: tényleg az Agatha Christie-t és a Downton Abbey-t kedvelők olvasmánya. Könnyed, laza, angol humorral fűszerezett, és nem kell a felmosóvödröt magunk mellett tartani…

Ennyi volt részemről a mentegetőzés, és most lássuk, miket sugallt nekem „A házassági szerződés”.

Már a címbe is belekötök, mert nálunk a fogalom egy kvázi biztonsági irat, amely előfeltételezi a válást, és jobbára arra való, hogy az oda bevitt vagyonból egyik fél se részesülhessen aránytalanul…; míg ezzel szemben a könyvben szereplő Paktum a házasságok jobbá tételét szolgáló „törvénykönyv” valamint egy titkos szervezet, ahová bekerülni csak ajánlással lehet, kikerülni pedig…, nos, sehogysem.

De miért is vállalja bárki is a tagságot? Alapból azok, akik szeretik párjukat és ragaszkodnak a kapcsolathoz. Ráadásul egy elit kör tagjának lenni valóban megtiszteltetés, másrészt pedig bizony akadnak olyan reménykedőn naívak, akik elhiszik, hogy a szabályok és szankciók képesek stabilizálni a kapcsolatokat. És valljuk be, a két többször is idézett paragrafus igenis kedvez a házasságok jobbá tételének: valóban nem árt(ana) kéthetente személyre szabott (nem random!) ajándékkal meglepni kedvesünket, és szintén ajánlatos/hasznos lenne negyedévente közös utazásra menni. Valamint azzal is mélységesen egyet tudunk érteni, hogy: „Mindig vedd fele a telefont, ha a házastársad hív.”

Büntetést kap az, aki túl sok időt tölt távol a párjától. Nos, ezt is el lehet(ne) fogadni, sőt!!! De mi a helyzet a karrierrel? Miért baj, ha valaki szereti – és jól is végzi – a munkáját? Esetünkben egy jogász és egy terapeuta. Egyikük sem nyolcórás munkaidőre esküdött föl; előbbit határidők, ügyészek és tárgyalások tartják távol otthonától; utóbbi pedig – pl. főzés közben is - hajlamos páciensei gondjaival foglalkozni. (Még egy kis hozzáadott pikantéria: a férj házassági tanácsadással is foglalkozik…) De ezek bizony a Paktum értelmében főbenjáró bűnök, amik büntetést érdemelnek. Ebből ki is derül, hogy hőseink életét bizony nyomon követik, mit ne mondjak: FIGYELIK! Nemcsak doktor Hodgins gumimacskája az összeesküvés-elmélet, de realitásáról a könyv szereplői valamennyien meggyőződhetnek. Persze, hogy elkezdenek kapálózni, hogy kijussanak a köréjük szőtt hálóból! De vajon van kiút?! És itt kezdi az elit társaság egy szekta tulajdonságait mutatni: „… a leggyakoribb értelmezés szerint egy nagyobb vallási, kulturális, politikai, vagy szociális szempontból jól megkülönböztethető, a nagyobb csoporttól elkülönülő, azzal szemben álló kisebb csoport.” – idézem jobb híján a Wikipédiát, és hozzáteszem: saját, kemény szabályrendszerrel bíró, általában az anyagi javakról lemondást követelő közösség.  

Számomra itt következik el a regény legnagyobb logikátlansága: a férj legnagyobb bűne, hogy meg akarta változtatni a feleségét. Félreértések elkerülése végett, ez szerintem is kapitális hiba, de itt éppen nem erről van szó. Az asszony a házasság előtt zenész volt, egy punkbandában énekelt. Párja nemhogy meg akarja tőle vonni a zenélés lehetőségét, hanem stúdiót rendez be számára a garázsban! És mégis a következmények igenis bekövetkeznek. Azonban itt felvetül a törvények végrehajtóinak felelőssége, illetve jóhiszeműsége. Lehet-e bízni objektivitásukban? Szándékos félreértelmezés és kegyetlen eljárások – azaz NEM.

A büntetés elsősorban megszégyenítő, és csak másodlagosan fizikális, de lévén emberekről beszélünk, előbbi a kegyetlenebb.

Ennél többet – szokásomhoz híven – nem árulok el sem a történetről, sem a szereplőkről. Olvassák el; a semmitmondó (sőt megtévesztő) cím ellenére csak javasolni tudom.

A műfaji besorolást illetően kérdéses, hogy vajon „egyszerű” thrillerről vagy pszichothrillerről beszélünk. Inkább a másodikra szavaznék, hiszen lélektani hadviselés folyik szereplőinkkel szemben, és nem csupán az ismeretlentől, de egy nagyon is valóságos, bár pszichésen zavart (ha lehet ezt a kifejezést közösségre alkalmazni) csoporttól félnek.

Az elsőtől az utolsóig feszült, székhez láncoló történet ajánlója, Dean Koontz nálam sem fogalmazhatott volna jobban: „Rabul ejtő, elgondolkodtató és letehetetlen.”

A műfaj filmes megfelelőiről érdemes elolvasni az alábbi tanulmányt: https://www.filmtekercs.hu/nagyitas/amit-tudni-akarsz-a-pszichothrillerrol-de-sosem-merted-megkerdezni-filmtekercs-hu

A regény ihlette, ám attól független tanulság: az internet világában, ha bekerülsz egy közösségbe, onnan nincs menekvés…