A General Press Kiadó az utóbbi időben igencsak igyekezett a kedvemben járni, mert sorra adta ki kedvenceimet, a színtiszta nyomozós krimiket. Anders de la Motte és szerzőtársa mellett most előállt a Jean-Luc Bannalec által megálmodott Dupin felügyelő eseteivel. (Bármennyire franciásan hangzik is a szerző neve, attól ő még Németország szülötte, és Jörg Bong néven látta meg a napvilágot. De azt nem csodálom, hogy beleszeretett Bretagne-ba. Így lesznek ezzel Önök is, ha elolvassák könyveit.)
Bretagne az idők végezetéig megmarad Bretagne-nak, mert mi az az 500 év, amióta Franciaország része?! Ennyi idő biztos nem tudja eltűntetni az őslakosokból a breton identitást, ami már-már beivódott a DNS-ükbe.
Ha kicsit nézelődnek a neten, és sorra látogatják Bretagne híres-neves városait, valamint nem kevésbé híres, de annál kisebb településeit és a számtalan szigetet, Önök számára is nyilvánvalóvá válik, hogy bizony egy varázslatos helyről beszélünk, ahol nemcsak az időjárás sajátos, de a tenger, a folyók és a szárazföld különleges és egymástól elválaszthatatlan fúziója semmivel sem összehasonlítható összhangot alkot.
Dupin felügyelőt büntetésként helyezték ide, a világ végére (az egyik legnagyobb település, Finistere neve azt jelenti: a „világ feje”, vagyis a "finis terrae"), az Isten háta mögé Párizsból, és jóllehet már majdnem három éve itt szolgálja a közt, még mindig „újnak” számít. Viszont nem berzenkedik és viszolyog a körülmények miatt, sokkal inkább megpróbál tanulni és élvezni mindazt, amit a hely ad neki. Nolwenn, a titkárnője a leghasznosabb tanára, aki szívesen mesél mind a környék történelméről és kultúrtörténetéről, a helyi mítoszokról, mind a bretonok lelki világáról. És ez utóbbi sokat segít az esetek megoldásában. Még két segítője van: Kadeg és Riwal felügyelők, és bár utóbbival sokkal inkább tud együtt dolgozni, ötleteit és a nyomozás irányát még vele sem mindig osztja meg. Nem is beszélve a prefektusról, akivel – mondjuk úgy – hadilábon áll. Mint ahogy minden politikussal. De hát éppen ez volt az oka annak, hogy el kellett hagynia Párizst. Azóta sokat gyakorolta a megfelelő kommunikációs startégiát, de még mindig rávágja bármelyikükre a telefont, ha elege van. Munkatársai már megszokták, majdcsak majd csak megszokják az elöljárói is!
Dupen koffeinfüggő, méghozzá nagyon. Az ugyan nem igaz, hogy – mint azt az egyik fülszöveg állítja – vedelné a kávét, de képtelen elkezdeni a napot a megfelelő mennyiségű és minőségű caffée nélkül. Megértjük, vagyunk ezzel így egy páran. Éppen ezért nagyra értékeli azokat az éttermeket és tulajdonosaikat, ahol megtalálja a neki megfelelőt. A kávé mellett az étel sem elhanyagolható felügyelőnk számára: imádja a tenger valamennyi ehető gyümölcsét, és – majdnem - három év alatt azt is megtanulta, hogy bizony van különbség aközött a kagyló között, ami hosszú szállítási idő után kerül a párizsi éttermekbe, és aközött, ahol ez a távolság csak néhány utca. Annyiféle tengeri herkentyűt sorol fel, hogy a magyar ízlelőbimbók bizony meghátrálnának a kihívás előtt. A nyomozások során gyakran elfeledkezik az evésről, de bármikor képes elfogyasztani egy entrecote-ot, ami egy marhahátszínből készült speciális steak, persze sült krumplival és valamilyen helyi borspecialitással.
Bár a történet bizonyos elemei (utalások Dupen szerelmi életére és összetűzéseire a főnökeivel) azt sejtetik, hogy vannak előzmények, a mi nyomozásunk itt kezdődik, a Halál Bretagne-ban című kötettel, a festői Pont-Avenben, a híres-neves Central szállodában, ahol meggyilkolják a 91 éves tulajdonost: Pierre-Louis Pennec-et. A tetthelyet az előírásoknak megfelelően lezárják, és beindul a rendőri gépezet. Bár a település nem tartozik Dupen hatáskörébe, a helyi nyomozó éppen szabadságát tölti, így annak visszatértéig minden az ő felelőssége. Persze a tanuk is, akikből van jónéhány, de – természetesen – senki nem tud semmit és nem is látott senkit. Monsier Pennec a négy késszúrás nélkül is néhány napon belül meghalt volna, ugyanis szívműtéten kellett volna átesnie, amit ő nem vállalt, de erről még a legközelebbi barátai és a fia sem tudott. Aztán másnap éjjel betörnek a tetthelyre, de semmi sem tűnik el; még a festmények is változatlanul sorakoznak a falakon, ahogyan hosszú évtizedek óta.
És itt álljunk meg egy kicsit! Ha fentebb már netes böngészést javasoltam Önöknek, akkor itt az újabb alkalom erre, ugyanis a képek a Pont-aveni iskola művészeinek alkotásai, vagyis azok másolatai. A rengeteg mű hivatott bemutatni azoknak a posztimpresszionista festőknek a munkásságát, akik a Central és a szomszédos szálloda hajdani tulajdonosainak nagylelkű vendéglátása okán szívesen időztek Bretagne-ban. Közülük kiemelkedett Gauguin, akinek Látomás igehirdetés után (vagy Jákob harca az angyallal) című alkotásának egy kissé rendhagyó másolata ugyancsak a bárt díszíti.
De tényleg nincs a képek között egyetlen eredeti sem? És ha mégis van, akkor ki az örökös? És hány másolat létezik? Egyelőre csak a kérdések szaporodnak, meg a bejegyzések Dupen kissé kaotikus jegyzeteiben, na, meg a halottak száma… De a további izgalmakat meghagyom Önöknek, inkább hajózzunk át a szigetekre, irány az Iles dés Glénan és a Bretagne-i hullámtörés!
„Ha Glénanon vagy, a tengerben vagy”, és ennek a breton mondásnak az igazságtartalmáról hamarosan Dupen is meggyőződik. Az ár-apály változása ugyanis képes teljesen átformálni a terepet. A kilenc nagyobb sziget mellett számtalan apróbb-nagyobb is felbukkan, hogy a dagállyal újra eltűnjön. Ahol most porrá zúzódott kagylóhéjakon taposnak, ott néhány óra múlva már csak a megdöbbentő színekben pompázó tengert látni. Férfi szerző létére Bannalec olyan színskálát fest, amire általában csak nők képesek. És egyáltalán, maga a hatalmas és folyton változó víztömeg leírása is erősen közelít AZ irodalomhoz. Ha lehet, itt a szigeteken az időjárás még kiszámíthatatlanabb, mint a szárazföldön: ha ragyogó napsütésre ébredsz, nem tudhatod, nem csap-e le néhány óra múlva egy hatalmas vihar. Dupennek is vízre kell szállni, mert három holttestet találnak Glénanon, és az is rögtön kiderül, hogy hősünk nem egy született tengeri medve. A testeket a dagály sodorta ki, és bár sérüléseiket szerezhették a tengerben, mindeddig senki sem jelentett hajótörést. A három halott közül ketten jómódú üzletemberek, egyikük ráadásul a prefektus barátja, és akik nagyívű terveket fontolgattak: a szigeteken luxusszállodákat akartak felhúzni, és nemzetközileg is elismertté kívánták bővíteni a helyi búvár- és vitorlásiskolát. A nyomozás bázisa ezúttal Lés Quatres Vents nevet viselő bár (étterem?), ahol kiváló a kávé és remek a homár. A bár tulajdonosnőjén kívül másoknak sem tetszik a beruházás gondolata, ami ráadásul még törvényeket is sért, de a vállalkozók mégis rendelkeztek valamennyi szükséges jóváhagyással.
A projekt ellenzői közül ki követte el a hármas gyilkosságot – már ha egyáltalán az volt? Ki a harmadik áldozat, és mi köze neki mindehhez? Vagy valami egészen más indíték rejtőzik a háttérben? A nyomozást számos körülmény hátráltatja, többek közt egy újabb hatalmas vihar, és Dupen csak akkor érezhet újra szilárd talaj a talpa alatt, ha megoldja az ügyet. Mit is mondhatnék? Tartsanak vele!
Csak remélni merem, hogy a General Press nem függeszti fel Dupen eseteinek kiadását. (A szerző a maga feladatát elvégezte, ugyanis folytatta a sorozatot. Sőt, az első 8 részből már tévéfilmet is forgattak.) Mint ahogy abban is bízom, hogy jóvágású felügyelőnk ugyanolyan ihletett fordítókat kap majd, mint az első két részben, ahol még velem, a tőrőlmetszett városi patkánnyal is sikerült magával ragadóan érzékeltetni ennek a szépséges félszigetnek és a tengernek megannyi csodáját.
