Ezúton revidiálom a magyar krimiszerzőkről alkotott véleményemet: semmivel sem rosszabbak külföldi társaiknál. Sőt!

Két nagy kedvencem eddig is volt közöttük: Réti László és Kondor Vilmos. Előbbinek nagy élvezettel olvastam a Larkin őrmester szerepeltetésével humorral oldott történeteit, és csak azért szoktam le róla, mert az utóbb elkövetett könyvei olyan mértékű disztópiák, amiknek realitásközelsége okán felállt a hátamon a szőr. Kondort viszont nem szűntem meg szeretni; történelemleckékkel megspékelt krimijei igazán kedvemre valók, és az sem érdekel, hogy saját személyét némi titokkal teszi izgalmassá. De hát valószínűleg könyvekre szerződött a kiadójánál, és nem magánéletének kiteregetésére.

Cserháti Éváról nem tudtam semmit. Most is bőven elég az, ami a könyvek fülszövegében megtalálható, én ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy személyében van egy újabb kedvencem.

De térjünk rá könyveinek nyomozócsapatára, amivel nem fogok elárulni semmit magáról a sztoriról. A fent említett betűszó a „kiszuperáltak” és „zöldfülűek” rövidítése, merthogy ilyenekből áll ez a csoport. Már a létrejöttük is egyfajta kényszerből született; egy európai projekt hívta életre, és – mint tudjuk – itt súlyos előírásoknak kell megfelelni. Persze amellett, hogy a Kiemelt Életellenes Ügyeket Felderítő Főosztály egyik részlege.

A „C” (úgyis, mint K.É.Z.) csapat vezetésével Telki-Nagy Judit őrnagyasszonyt bízzák meg, aki közvetlenül Détár vezérőrnagynak (beceneve: Nemdebár) jelent. Telki-Nagy édesanya, méghozzá azzal a hendikeppel, hogy imádott ötéves kislánya, Emma Down-kóros. De éppen most tanult meg járni, amit sokan lehetetlennek tartottak, és elindult a beszéd irányába is. Az apró lépések a normalitás felé és a kiegyensúlyozott, boldog családi élet határozott és tettrekész, mindenre odafigyelő vezetővé avanzsálja az asszonyt. Hogy nem beszél a lányáról? Nincs róla képe az íróasztalon? Hogy nem osztja meg életét beosztottjaival? Talán csak nem szeretne találgatások vagy éppen a sajnálkozások kereszttüzében élni. És ez így jó. Neki és a többieknek is.

A „kiszuperáltak” egyike Vasvári százados, aki a legjobb ballisztikai szakértő a rendőrségnél. Hogy miért került mégis perifériára? Ennek egyetlen oka az alkohol és hatásai. Csak kapcsolatainak köszönheti, hogy még mindig a kötelék tagja, hisz számos alkalommal állt már felfüggesztés előtt, de hozzáértése okán mindeddig megmenekült a kirúgástól. Pedig arrogáns és kötözködő, aki néha azért tud kedves és atyai is lenni.

Aztán itt van Admin is, akiről kevesen tudják, hogy az utált Matildot váltotta le örömmel erre a - munkakörét és ismereteit is lefedő - becenévre. Na, ő sem tehermentes, és ezt esetében szó szerint is lehet érteni; ugyanis túlsúlyos. Nem kicsit. Emellett blogger is, meg vitorlázik, de mindenek előtt nagymama egy kamaszkorú unokával. Termeténél csak az esze nagyobb, bár azt kevesen tudják róla, hogy IQ-ja révén egy elit csoport tagja is lehetne. Viszont közel áll a nyugdíjhoz, így jelenlegi szerződése határozott idejű.

Csak úgy, mint Magyar Vandáé, aki az eu-s előírásoknak való megfelelés révén került a csoporthoz. Ugyanis kellett egy emberi jogi szakértő, aki – nem mellesleg – még nyomozó is. Éppen mint Vanda, aki tanulni ugyan sokat tanult, de semmilyen gyakorlati tapasztalata nincsen. Gyönyörű fiatal nő, azzal az apró bökkenővel, hogy egy ritka betegségben szenved, amitől csak foltokban van haja. Ahhoz nem elég bátor, hogy mindenki előtt feltárja tar fejét, ezért állandóan kendőt visel, viszont abból van neki bőven…

A zöldfülűek táborát erősíti még Köteles László főhadnagy, aki megbízható és remek ösztönökkel megáldott nyomozó, csak éppen állandóan fáradt és álmos, ami nem véletlen, ha az ember fiának három hónapos ikrei vannak, akik felváltva gondoskodnak ennek az állapotnak a fenntartásáról. Felesége gyakran nyaggatja, hogy maradjon otthon ő a gyerekekkel, mivel az asszony – lévén marketinges – lényegesen jobban keres, vagyis keresne. Azt már kevesen tudják Kötelesről, hogy nevelőotthonban nőtt fel, és a rendőrséghez is azért állt be, hogy megtalálja a szüleit.

Ígérem, nem fogok sokat elárulni a cselekményről, de annyit azért tudniuk érdemes, hogy három gyilkosság is történik.

Az első áldozat egy közgazdász, aki leginkább kritizálni szeret, és kiváló zsurnaliszta vénája révén igencsak szélsőséges állásfoglalásra késztet. Nem mellesleg tart szeretőt, méghozzá egy korban és kiállásban hozzáillő úriember személyében. Holttestét egy frekventált parkban találják meg, a kutyafuttató mellett, a kutya azonban sehol…

A második halott egy jólmenő művészeti galéria tulajdonosnője, akinek férje maga is festőművész. A kiállítások és aukciók mellet olyan műtárgyak visszaszerzésével foglalkozik állami megbízásra, melyek a második világháborúban tűntek el. Ebből kiderül, hogy sikeres és gazdag asszony, akinek azonban az önkifejezési eszköztárában szeretők is találhatók. Holtteste egy autó alól kerül elő, de nem a kocsi végzett vele, hanem tarkólövés, akárcsak a közgazdásszal.

A harmadik egy oknyomozó riporter, aki – nem mellesleg – Telki-Nagy jó barátja. Megbízható és becsületes, és az ő egyik gyermeke is Down-kóros. Akárcsak az előző két áldozatot, őt is a tarkóján érte a közeli lövés, azonban a tettes keze itt megremegett, és a golyó a nyaki artériát tépte fel.

Mi, olvasók szerencsés helyzetben vagyunk, mert már a 9. oldaltól tudhatjuk, hogy van a történetnek görög háttere (pontosabban macedón, de ezzel most nem borzolnám a kedélyeket…) Viszont a „C” csapat csak később bukkan olyan nyomokra, melyek ebbe az irányba viszik a nyomozást.

Azzal azért többé-kevésbé mindannyian tisztában voltunk, hogy Magyarországon él egy görög kisebbség; a velemkorúak még a Beloiannisz nevet is hallották – még ha nem is tudják már pontosan, milyen kontextusban. De hogy miért jutott eszükbe a görögöknek otthagyni napfényes és ókori romokkal teleszórt hazájukat, azt már kevesen tudják. De itt a pillanat, mert a szerző alapos leckét ad nekünk a közelmúlt (úgyis, mint az utóbbi 50-70 év) történelméből, és ez számomra olyan pluszjuttatás, ami a krimiszál mellett még inkább élvezetessé teszi a könyvet. Vagyis könyveket, merthogy a K.É.Z. történeteiből már három is van, és egyik sem ragad le az alapvetésnél, vagyis a bűncselekménynél és a nyomozásnál.

A 2. világháború utáni görög-magyar kapcsolatokban talán érdemes elmélyedni, de a történet megértéséhez - alapos előtanulmányainak köszönhetően - Cserháti Éva éppen elég információt szolgáltat. Nem kell utánanézni Makrisz Agamemnon szobrásznak és feleségének, a mozaikművész Makrisz Zizinek sem, de az érdemel néhány kósza gondolatot: hogyan emel fel egyeseket a politika, és hogy juttat süllyesztőbe – teljesen függetlenül a valódi művészi érdemektől.

Részemről még egy hatalmas piros pontot adok a szerzőnek azért, mert nem alkalmazta azt az egyre inkább általánossá váló sémát, hogy mindenképpen össze kell boronálni két szereplőt, és – tartalom illetve mondanivaló hiányában – minél részletesebben bemutatni kettejük rögös és bonyodalmakkal (lásd például „ezt-fel-kell-vennem típusú telefonhívásokkal) tarkított hosszú útját a nászágyig. Ő ehelyett a nyomozók magánéletébe enged bepillantást, de éppen csak annyira, amitől háromdimenzióssá válnak. …..