Minden a kígyóval kezdődött…
Ugyanis brutálisan „kivégzik” Ferenc József kedvenc anakondáját, Hildegardot a bécsi állatkertben. Így veszi kezdetét a Monarchia-krimik újabb darabja.
Sokadmagammal együtt nagyon kedvelem a régebbi korokban játszódó izgalmas történeteket; nevezzük őket nosztalgia-krimiknek. Ez a darab kifejezetten közel áll a szívemhez (mondjuk inkább: ízlésemhez), hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik, egészen pontosan 1902 őszén, Bécsben. (A „boldog békeidők” fuvallata mellett biztosan közrejátszik a vonzalomban, hogy mindig is szerettem volna az akkori idők divatja szerint öltözni; azaz csinos kis derékban karcsúsított, alakra szabott kiskabátokhoz hosszú szoknyát venni, magasszárú fűzős cipőt húzni. Na és azok a báliruhák! Csipkék, fodrok, gyöngyök és ékszerek! Ma legfeljebb egy álarcosbálba lehetne elmenni ilyen szerelésben, de hát abból sem maradt sok napjainkra…) Fokozza még a vágyakozást az a pezsgő szellemi élet, melynek több szereplője helyet is kapott a regényben: megjelenik Sigmund Freud és nézetei az elfojtott szexuális vágyakról; Gustav Mahler, aki éppen a Varázsfuvolát vezényli a bécsi Udvari Opera színpadán; és – negatív - elmlítést kap Gustav Klimt és szecesszió egésze. Rikkancsok kínálják a Wiener Zeitungot, a városban többnyelven folyik a társalgás, és huszárcsizmák csattanása igazodik kecses cipellők koppanásához. Kis kávéházakból és sötét kocsmákból szól a muzsika, de zenél a kötet – szinte – valamennyi szereplője; Brahms, Schubert és Schumann dalai mellett hol Mozart csodálatos dallamai csendülnek fel, hol Wagner heroikus operái kerülnek említésre, és – bár a fonográf tömeges elterjedésére még várnunk kell néhány évet – úri szalonok exkluzív szalonjaiban a barázdákról Saljapin énekeli Csajkovszkij áriáit. És felsorolásomba Johann Strauss már bele sem fért…
A képi megidézést segítendő, nézzék meg ezeket a korabeli fényképeket: https://mult-kor.hu/lenyugozo-fotok-a-szazadfordulos-becs-mindennapjairol-20160119. Akár Pesten is készülhettek volna!
Ám most, hogy reményeim szerint kellemesen romantikus hangulatba kerültek, jöjjön a történet hátterének árnyoldala!
Bármennyire tetszik is nekem a kor női divatja, a hölgyek megítélése már annál kevésbé! „Hosszú szoknya, rövid ész” – vallja a magát intellektusként látó hímnemű értelmiségiek többsége, és ádáz küzdelmet folytat például azért, hogy nők ne lehessenek orvosok, hiszen agyuk mérete nagyban elmarad a férfiakéhoz képest, szellemi és fizikai adottságaik jóval alulmúlják azokét! (Mondják ezt egy háziasszonynak, aki a reggelét a logisztika tudományának gyakorlati alkalmazásával indítja!!!) Szerencsére ezen a megalapozatlan tévhiten azóta sikerült továbblépni, bár jócskán maradt még korrigálandó vélemény rólunk…
A századfordulós Bécs – a nagypolitika céljainak megfelelően – nagybirodalmi illúziókat kerget, ezért nemcsak a magyarok, de Csehország és Morvaország felé is megnyitotta kapuit, utóbbiakat egyenesen örökös tartományokká minősítve. Ám ami tetszik a hatalomnak, az nem felelt meg a polgárok egy részének. Idegengyűlölet szítja a közhangulatot. Ennek alapozásaként elterjedni látszik a pángermán elmélet, ami – esetünkben - zavaros hátterül az óizlandi Edda-dalokat választja teuton kiegészítőkkel. Mindezekkel szemben munkálkodik a betiltott (szertásait nem gyakorolhatta), ám filantróp szervezetekként, legálisan működő szabadkőműves mozgalom. (Emlékezzenek rá: melyik zeneszerző is volt a páholy megbecsült tagja…?) Kell-e említenem, hogy a zsidóellenesség is ott munkál folyamatosan?! Freud és Mahler nemcsak sikeres tevékenységük okán szereznek ellenségeket a középszer körében. Persze, előkerül a későbbi rettegett jelkép, a születésekor jobb sorsra érdemes szvasztika is. Ábrázolását akkor még csak egy elborult elme szüleményének minősítették.
És a sikátorok Bécsben sincsenek megfelelően kivilágítva! Ám az alvilág a tényleges mélységben találtatik: a szennyvízcsatornák és alagutak labirintusa nyomorúságos lakóknak ad otthont: tolvajok és gyilkosok mellett ide húzódnak az illegális bevándorlók is. Eltűnni is, menekülni is könnyű ebben a világban…
Nos, elég sötétek a felhők a császárváros felett?!
Két főszereplőnkkel, Maxim Liebermann pszichiáterrel (aki a mai profilozók feladatkörét látja el) és a törvény szorgalmas és daloskedvű képviselőjével, Oscar Reinhardt felügyelővel egyszer már találkozhattunk a 2018-ban megjelent „Gyilkos illúziók” című kötet kapcsán. A mai krimik által megkövetelt törvénynek megfelelően, nekik is van magánéletük, ami a történet részét képezi. Rettenthetetlen és - olykor kellőképpen - titokzatos közbejárásuk a bűnesetek felderítésében éppoly lebilincselően izgalmas, mint egy ma játszódó sztoriban. Legfeljebb kicsit szimpatikusabbak, mint a legtöbb mai nyomozó… (A pszichológiai/pszichiátriai tanok és kísérletek hiteles leírásának záloga maga a szerző, Frank Tallis, aki – ha éppen nem könyvet ír akkor - klinikai szakpszichológus!) Azonban annyit elárulok, hogy nem véletlenül időztem leírásomban olyan sokat a zene világában. A történet főszereplője, a tettek oka, vezérfonala ugyanis a muzsika. Kövessék hát lelkiismeretesen a zenei utalásokat, garantáltan rábukkanhatnak az elkövetőre, és biztosítom Önöket, Hildegard nem marad egyedül a boncasztalon.
Jó (vagy rossz, döntsék el Önök!) szokásomhoz híven, most sem fogok ennél többet elkotyogni a történetről. Legyen elég, hogy jó doktorunknak és a felügyelőnek kegyetlen és fanatikus ellenfelekkel kell megküzdeniük; mi sem természetesebb: testi épségük veszélyeztetésével!
Javaslom, a műélvezetet ebben az esetben egészítsék ki zenei ráhangolással: tegyenek be a CD-lejátszóba néhány klasszikus felvételt, hallgassanak egy kis Brahmsot, Schumannt vagy éppen Mozartot. És ha dalra nem is fakadnak, segít a beleélésben. (Én már közben átváltottam kedvenc műfajomra, a bluesra… Bocsánat, ha vizet prédikáltam!)