Úgy kezdődött, hogy „villamos-könyvet” kerestem. Súlyra könnyűt, tartalomra könnyedet. A Vörös pöttyös nem lehet rossz választás, hát levettem a „Tartós hullámot” (mondván: úgyis épp hajvágatással kacérkodom…). És belenyúltam valamibe, amit senkinek sem lenne szabad kihagyni: a mostanában oly divatos érzékenyítő könyvek egyikébe. Aki olvassa a blogomat, tudja, hogy Marie-Aude Murail egyszer már elvarázsolt (A lélekdoki című kötetet ajánlottam – magamhoz képest - szívhezszólóan).

Csak 14 éven felülieknek

Attól függ! Azaz, hogy milyen az a tizennégy éves. Merthogy – tudjuk ezt tapasztalatból mindannyian – ez a korosztály a legsebezhetőbb, legérzékenyebb és a leginkább befolyásolható. Így aztán inkább azt a tévéből kölcsönzött szlogent használnám, hogy „csak szülői felügyelet mellet”. Mert ki tudja: amit mi egyértelműnek tartunk, azt talán nem is az; amit mi így ítélünk, azt a fiatalok inkább úgy. Mindenesetre ha csak egy jóízű beszélgetést váltanak ki a kötetek, már akkor is megérte!

(Magam kicsit óckodtam, hiszen többszörösen elmúltam 14 éves, de szerencsére az idősebbeket sem rekesztették ki az olvasásból, és a kellőképpen semmitmondó borító miatt meg nem szégyelltem elővenni a vonaton….)

Tartós hullám

Adott egy 14 éves srác, Louis, aki nem szeret tanulni.

„ – A kétkezi munkának is megvannak a maga érdemei…-

 - Rádöbbenti az embert, mennyire fontos továbbtanulni.”

– vallja a családfő, az alacsony sorból sebészorvossá avanzsált apuka. Hát ilyen háttérrel nem könnyű fizikai munkát választani! Volt már ilyen a világtörténelemben! De Louis az egyhetes kötelező iskolai szakmai gyakorlat alatt rájön hogy neki igenis tetszik ez a világ, azaz a fodrászat. És tehetsége is van hozzá; mondjuk ki: elhivatott! (Valljuk be, ezt a saját fodrászunkról már nem mindig tudnánk elmondani…) Olyan tulajdonságait éleszti fel ez a munka, amit a tanulás sosem: kötelességtudás, felelősségvállalás, kreativitás-innovativitás, szorgalom. Ráadásul a világ is megváltozik körülötte; eddigi vattába csomagolt, előmelegített élete helyett a középosztály gondjaival szembesül. No meg annak örömeivel; a csapatmunka élénkítő hatásával, az empátiával és szeretettel. Persze a szerelemmel is, hiszen szívének két várományosa is akad! No, de ne szaladjunk előre! Mert ez tinédzser néhány hét alatt felnő, és olyan felnőtté válik, akire számítani, alapozni lehet. Született úriemberként viselkedik a hölgyekkel (!); neki zsigerből jön mindaz, amit tanítani sem lehet. A „tündérkeresztanya” szerepére itt az asszonyok vállalkoznak, akik – néha kicsit elhamarkodottan, de – mindig segítő kezet nyújtanak nehéz helyzetekben.  (Mindig is tudtuk, hogy minket erre találtak ki!)

Louis személye a bizonyság arra, hogy szakmai siker és karrier nem feltétlenül csak a szellemi munka hozadéka, ezek éppúgy elérhetőek - a sokak által lenézett - fizikai tevékenység során. Önmagunk vállalása a társadalmi-családi elvárásokkal szemben, a nemi szerepek elismerése és elismertetése, a másság elfogadása és az érdemek elismerése – ezek Murail „Tartós hullám” című regényének főbb címkéi.

(Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg meg fogok feledkezni erről a kötetről addigra, amikor majd kedvenc unokám nevelése ebbe a stádiumba kerül, merthogy feltett szándékom, hogy igazi gentlemant faragok belőle!)

Oh, boy!

Murail stílusának bűvöletében beszereztem az „Oh, boy!”-t is. A szereplő három testvér, akiket apjuk elhagyott, és anyjuk öngyilkossága után végérvényesen elnyerik az „árva” státuszt. Siméon, a legnagyobb 14 évesen érettségire készül, húga, Morgane (8) negyedikes. A legkisebb leányzó, Venise nem zseni, de legalább szép! Hiába, így kerek a világ!  Keresni kell számukra egy gyámot. Mondom: egyet!
Erre két féltestvér is előkerül. No, nem mintha oly nagyon rajonganánk a gondolattól, hogy ilyen terhet vegyenek magukra! A kedvezőbb lehetőségnek tűnő szemészorvosnő – persze, némi rágódás után – saját, esélytelen gyermeke pótlására bevállalná a kis szépséget, de többi…. Mehetnének a levesbe, vagyis egy otthonba, ám a másik kelletlen esélyes nem tesz különbséget a testvérek között, hiszen ő is „Morlevent”, és a vér, ha nem is kötelez, de valamit számít. Csakhogy neki állása nincs, ráadásul szigorúan „egyoldalon játszik”. Mindezek tetejébe kiderül, hogy Siméon leukémiás. Sakk-matt! (Kedvenc fejezetem a tizenharmadik, melynek összegzése így hangzik: „amely nem is létezik, hogy ne hozzon balszerencsét a Morlevent-okra”.) Még jó, hogy a szerző nem hagy minket sokáig a kétségbeesés felé terelődni; ezt a lehetetlen helyzetet is képes – reálisan – de happy enddel - feloldani. (Előtte ugyan még felszaporodott a pzs-fogyasztásom, de csak az utolsó 10 oldal késztetett sűrű pislogásra a somolygás mellett).

A szerző résnyi bepillantást enged a francia szociális intézményekbe és a családjogi bíróságba, ami nem sokban különbözik a miénktől, azaz Isten óvjon mindenkit, hogy bekerüljön a rendszerbe! Pedig itt a két képviselő igazán szimpatikus, hiszen a bírónő csokifüggő (!) és a szociális munkás is megtesz minden tőle telhetőt. Hát még az orvosok! Egyikük ugyan totálisan homofób, de a másik az embert is látja, és értékeli azt a jellemfejlődést, amit a kényszer vált ki, de a természet sugall. Kell-e mondanom, hogy a gondok megoldódnak; akiknek változni kell, azok megváltoznak, és akik együtt akarnak maradni, azoknak sikerül is. Persze. Hiszen ez egy Murail-regény!

Lakótárs kerestetik!

Egyszerűen indul: két testvér albérletet keres Párizsban. Apjuk - akinek új felesége mindenórás a kisbabájukkal - elengedi a kezüket, de szülői befolyását (a lehető legrosszabb pillanatban és legrosszabb minőségben ugyan, de) gyakorolja. De vissza az elejére! A kisebbik fivér 17 éves, és érettségire készül, a nagyobbik viszont értelmi fogyatékos, és hiába 23, egy hároméves szellemi kapacitásával bír. Mondanom sem kell: állandó felügyeletet igényel. Először csak új albérletre, de a történet vége felé igazi otthonra lelnek, amikor négy huszonévessel költöznek egy lakásba. A változásra itt is mindenkinek szüksége van, hiszen Önzés Nagyurat kell legyőzni valamennyiüknek, és elfogadni azokat is, akik „túlságosan különböznek tőlük”. A „főszereplő” mégsem a két testvér, hanem Pupák Úr, a játéknyúl, akinek kalandjai és hányattatása a regény vezérmotívuma. Az izgalmakról bőven gondoskodik Sutyi; az emberséget és empátiát a többiek szolgáltatják. Még a nagyok is, hiszen ebben a történetben is megjelenik a „jó felnőtt”, a szomszéd, Istenfalvi úr személyében; aki amellett, hogy kritikus pillanatokban nyújt segítséget, igazi atyai jóindulattal viseltetik a meredek utat választó fiatalok iránt, valamint férfiúi – és egyáltalán nem evilági – bölcsességeit is megosztja a hozzá tanácsért fordulókkal.

És hogy az érzékenyítés ne maradjon csupán a fogyatékosság elfogadásánál, egy muzulmán család is szerepet kap a történetben, ahol a Koránt gyakran idéző atya, hosszasan győzködi magát, hogy egy keresztény is lehet jó ember és – esetleg – még családtag is.

Az élet szép, de az árnyékos, mondjuk inkább: sötét oldalt az elmegyógyintézet szolgáltatja, aminek olykor fenyegető réme, más esetben iszonyú valóságossága markáns, és tetteket kiváltó cselekedetekre sarkallja történetünk valamennyi szereplőjét.

Had’ idézzek itt is egy mélylélektani, ám annál egyszerűbb beszélgetés-foszlányt:

„- A gyerekek felnőnek. Az vajon szomorú?

- Igen, szomorú. Elkerülhetetlen, de szomorú.”

Marie-Aude Murail nem véletlenül kapta meg 2004-ben a Francia Becsületrend lovagi címét; méltatása minden könyvének hátoldalán elolvasható. Annyit tennék csak hozzá, hogy munkássága határokon is átível, mivel számunkra – vagy pontosabban gyermekeink számára – is hordoz megfontolandó, elsajátítandó mondanivalót, és teszi ezt olyan végtelenül egyszerű, derűs és redundanciától mentes stílusban, hogy akaratlanul is magával ragadja olvasóját. A történet repít, a tanulság azonban nagyon is földi gondolkodásra késztet.

"A fiúk olvasás iránti motivációjának felkeltésekor két tényezőt együttesen érdemes figyelembe venni: egyrészt az egyéni érdeklődés, szükségletek, vágyak, törekvések megismerése minden olvasó esetében – legyen szó akár fiúról, akár lányról – fontos ahhoz, hogy olyan olvasnivalót kínáljunk számára, amely felkelti az olvasás iránti kedvét; másrészt a fiúk nemi identitásából fakadó társadalmi elvárások megértése is szükséges az olvasmányok kiválasztásakor.” – Szinger Veronika és Szabó Ildikó frissen megjelent tanulmányához ajánlott irodalmi mellékletként magától kapcsolódnak Marie-Aude Murail reális tündérmeséi.