Ennek a könyvnek kétszer, de inkább háromszor kellett „rámköszönnie”, hogy végre beleolvassak. Akitől kaptam, a címe miatt ajándékozott meg vele, de nekem éppen a címe nem mondott semmit, azaz inkább csak unalmat sugallt. Márpedig, ha az ember nem ismeri a szerzőt, akkor kénytelen a címből előfeltételezni mind a tartalmat, mind a stílust; márpedig az „Ahol a folyami rákok énekelnek” nekem nem ígért semmit. Másodszor úgy „találkoztunk”, hogy kedvenc kolléganőmtől kértem könyvajánlást, ő pedig kötelező olvasmányként nyomta a kezembe. Akkor szembesültem vele, hogy „jééé, ez megvan nekem is!”, de még mindig halogattam az ismerkedést. A végső löketet az adta, hogy a könyvklubomba éppen nem tudtam mást adni a „lányok” kezébe, mint ezt a kötetet, és – lévén lelkiismeretes klubvezető – végre én is elkezdtem olvasni. Hát unalomról szó sem volt! Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna!

Mivel ezt a regényt elsősorban nem a sztori miatt érdemes kézbe venni, jöjjön hát – eddigi rutinomtól homlokegyenest eltérő módon – egy kis történetmesélés!

Adott Észak-Karolina mocsaras partvidéke, ahol olyanok élnek, akik vagy a törvény vagy a kilátástalanság elől menekülnek; javakkal minimálisan rendelkeznek, és igényük sincs magasabb létformára; egyszerűen csak élni akarnak valahogyan, távol a civilizációtól. Sejthetjük azonban, hogy ez az életforma keveseknek való. Így marad egyedül történetünk főhőse: Kya. Eredetileg egy ötgyermekes család legkisebbje volt, de először az édesanyja fordít hátat, és hagyja ott őket anélkül, hogy visszapillantana, aztán a többiek is elmennek. A hatéves kislány ottmaradt részeges apjával, aki némi rokkantjáradékon kívül csak rossz pillanatait hagyja örökbe. De legalább csónakázni megtanítja legkisebb gyermekét! Amikor ő is eltűnik semmibe, a kicsi - ösztönösen másolva az anyjától látottakat – megkezdi önfenntartó életét. Mivel az egyszeri, és nagyon szerencsétlenül sikerült találkozása az iskolával és kortársaival elrettenti mindenfajta társadalmi érintkezéstől, megtanul magányosan létezni. Bár ez nem teljesen igaz, hisz két „segítője” is akad; Jumpin, a néger benzinkutas és Tate, az alig néhány évvel idősebb fiú személyében. Mint egy félénk vadállalthoz, amit óvatosan-lassan lehet csak megszelídíteni - közelít hozzá a két férfi. Előbbitől egyfajta támaszra nyer, a másik viszont sokkal fontosabb dologgal ajándékozza meg: a tudással; ugyanis az, hogy megtanítja írni-olvasni, kitágítja, kiegészíti, pontosítja Kya természeti megfigyeléseit. Körülményeiből fakadóan sajátos szimbiózisban él környezetével: a mocsárral, a láppal és ezek élővilágával; tanításaik alapján éli az életét.

Persze – az idő múlásával – a szerelem és a nőiség is felébred benne, és nincs ott az anya, aki bevezetné ezek rejtelmeibe. Sorsszerű, hogy a szerelem mellett a bizalmát is elveszíti, amikor Tate – egyetemi sikerei, karrierje érdekében – magára hagyja. A szexualitást is más oldalán kell megtapasztalnia, és ez a tapasztalat nem éppen örömteli.

Ám Kya a magányt és kirekesztettséget önmaga javára fordítja, és természeti megfigyelései, valamint az ezek alapján készült rajzok – az évek múltán visszatérő Tate segítségével – páratlan tudományos kötet/kötetek megjelenését eredményezik. Azonban szakmai sikere sem változtat életmódján; életének 64 évét a lápvidéken tölti, és – lehetőség szerint – elkerüli az embereket, az emberi közösségeket.

Sikertörténet? Akár az is lehetne. Ha nem kísértene a háttérben egy kagylós medál és egy gyilkosság, de „elszigetelten élni egy dolog – félelemben élni egészen más.”

És bár a „Mi lett volna, ha…?” a valaha volt legfeleslegesebb kérdés, ám egy gondolatkísérletet megér, hogy másként alakult volna-e Kya élete, ha Tate nemcsak írni-olvasni tanítja meg, de bevezeti a társadalomba is? A fiatalon vágyott csoporthoz, közösséghez tartozás megvalósulása esetén másképp élte volna le az életét? Biztosan. Boldog lett volna? Még az is lehet. De az bizonyos, hogy másképpen.

A történet ennyi. És nem boncolgatom a nyomozás szálait sem, mert olvasás közben kifejezetten zavart, hogy ez is belekerült a könyve. Sokkal szívesebben olvastam arról a széttéphetetlen kapocsról, ami Kya és a mocsár között szövődött, ahol a természet – mint egy gondos édesanya – félti, óvja, bújtatja és élteti gyermekét.

A szerző, Delia Owens természettudományos ismeretei „hitelesítik” a regény minden sorát, és mesélői vénája rendezi mindezeket képekké és érzésekké.

„Kya egyszerre valamennyi kislány, és ugyanakkor egy a millióból. Mi mindannyian Kyák vagyunk. Ő képviseli, hogy mivé lehetünk, amikor lennünk kell. Teljes szívből hiszek benne. Hiszem, hogy mindannyian többek lehetünk, mint azt elképzelni tudnánk, ha az élet ezt követeli.” – vallja hősnőjéről Delia Owens egy interjúban. Én csak annyit tennék hozzá: ennek az ellenkezője is igaz; nem mindenki bírná elviselni és hasznára fordítania a kirekesztettség, a magány súlyát és terhét…

Ez egy gyönyörű regény; abba a sorba illeszkedik, ahol nekem Frank McCourt Angyal a lépcsőn és Khaled Hosseini Papírsárkányok című művei találtatnak.

Nem mondom, hogy kötelező olvasmány. Nem mondom, hogy mindenkinek ajánlható; de aki rászánja magát, talán kicsit jobb emberré válik általa.