Három asszony, három sors, három kutya – plusz a csatolt részek, azaz a körülöttük megforduló férfiak, és a  gyerekek, valamint a kutyasétáltatók ennek a humorral bőséggel fűszerezett - de problémákkal is jócskán megspékelt - kedves történetnek a főszereplői.

A 2000-es évek elején Angliában sem volt ismeretlen a gazdasági válság. Rachel Fielding azonban elsősorban nem ezért hagyja ott a fővárost; végrendeletében nagynénje egy kutyamenhelyet hagy rá, aminek mind az állaga, mind a gazdasági stabilitása erősen megroggyant, ráadásul még a pasija is elhagyja. Hirtelen ott találja magát Dot, a kutya-házasságközvetítő feladatkörében, és sodorja magával az áramlat: a mindennapos munkák kötelező rutinja. Az örökséghez tartozik Gem is, a border collie, aki idővel elfogadja őt gazdinak, és olyan hűséges társa lesz, ahogyan arra csak a kutyák képesek. Magányérzetét csak fokozza a környezet, Longhampton és lakói, hiszen: „Ez az egy legalább jó volt Londonban: ott az ember csak ritkán látott ennyire összeszokott párokat. Itt meg minden sarkon ott voltak. Sőt, fogták egymás kezét, nyolcvan- vagy hány évesen!” De eseménytelen életébe egy bébi kéredzkedik be váratlanul. Persze, aki hirtelen felindulásból óvszer helyett kéztörlőt használ, az számíthat arra, hogy teherbe esik – még ha egyetlen alkalomról van is szó. De ne szaladjunk már megint ennyire előre!

Natalie jólmenő marketingmenedzser – egészen addig, míg a cége racionalizálásra hivatkozva – ugyan hathavi végkielégítéssel - egyik napról a másikra meg nem válik tőle. Harminc évesen, boldog házasságban már évek óta próbálkoznak férjével a baba-projekttel, és minden elképzelhetőt és kivitelezhetőt megtesznek a siker érdekében, még akkor is „ha az ember teherbe akar esni, minden maradék úrilányos szemérmét le kell vetkőznie, legalábbis ami a testfunkciókat illeti.” De Murphy már megint beleszól! – a kicsi sehogy sem jön össze. Ám Natalie most legalább teljes figyelmével és felszabadult energiájával erre koncentrálhat! Na meg Bertie-re, a basset houndra, akinek nevelőszüleiül szegődtek, és aki bármit képes megtenni a kajáért. (Hogy könnyebb legyen elképzelni az elköteleződés okát, elég elkísérni hetente Columbót egy-egy nyomozására, és garantáltan szembe találkozunk kutyája, „Kutya” esdeklő pillantásával…)

Zoé pedig frissen elvált fodrász, akinek férje a - szokásos - válás utáni játszmákat játssza vele és két kisfiával. A tartásdíjat egyre szűkebb marokkal mérő David mindent megtesz - persze - annak érdekében is, hogy fiait a maga (és új párja) mellé állítsa. Nagylelkű – és teljesen felesleges – ajándékok és vállalhatatlan ígéretek szerepelnek a listáján. Zoé pénztárcája teljes kiürítésére pedig még egy kölyökkutyát is hazahoznak a hétvégi apa-látogatásról visszatérő gyerekei. Toffee, a néhány hónapos labrador-kölyök olyan felfordulást okoz otthonukban, mint egy kisebbfajta tornádó.

Rachelnek az örökösödési illeték kifizetéséhez pénzre, Natalie-nak munkára, ami eltereli gondolatait a gyerekről, Zoénak pedig egy kutya-napközire van szüksége. Sorsszerű, de legalábbis regénybe illő, hogy kutyák és gazdáik összebarátkoznak, és közösen kezdenek el gondolkodni és dolgozni a kutyamenhely megmentéséért – ki-ki a maga szakterületének hasznosításával. Mert ne gondolja senki, hogy egy pr-os nem talál itt megfelelő feladatokat; a fodrász nem képes idegen terepen mozogni; egy marketingesnek pedig csak a terület új, a kihívás egyáltalán nem.

Mert a menhelyre - és kibővült funkcióira - mindenképpen szükség van! Hisz’ gondoljunk csak bele: hányféleképpen tudnak nekünk segíteni négylábú barátaink: kiképzett vakvezetőket már valamennyien megcsodáltunk, és hallottunk terápiás kutyákról is, akik beteg vagy sérült emberek mellett „dolgoznak”. Azt is tudjuk: a séta jót tesz testnek, léleknek egyaránt, és ehhez a legjobb társ egy – fegyelmezett - négylábú. Magányban remek hallgatóság, és még – kéretlen – tanácsot sem ad! „A kutyák csak otthont kaptak meg egy kényelmes ágyat, mi viszont egy szerető és bennünket meghallgató társat. Ennek pedig nem lehet felbecsülni az árát.” – fogalmazza meg egy hálás örökbefogadó.

Nos! Garantáltan nem marad el ezúttal sem a boldog vég. És a könnyek sem. De a harmadik, negyedik könyvnél ez már belefér.

De térjünk vissza kicsit a szereplőkhöz. A „csatolt részek” közül a legfontosabbak feltétlenül a gyerekek. Egy vágyva-vágyott és várva várt kicsi alapjaiban változtatja/változtathatja meg az életünket; és kapcsolatunkat is megmérgezheti, ha nagyon nem akar jönni. Ugyanakkor ahhoz nincs jogunk, hogy alapból feltételezzük: a leendő apuka nem kér részt a gyereknevelésből.

Hajlamosan vagyunk azt feltételezni, hogy a válás két ember ügye. De ugyebár tudjuk, hogy ez abban a pillanatban más elbírálás alá esik, ha gyerek is van a képben. A játszmákon nem csak mi veszíthetünk. A – volt – házastárs sérelmére elkövetett átgondolatlan (vagy éppen nagyon is átgondolt!) tetteink szenvedő alanyai valójában ők, a gyerekek. És poszttraumás stresszt nemcsak a harctéren lehet beszerezni, hanem az elvált szülők közötti háborúban is. Kulturált ember létünkre sosem lenne szabad idáig eljutni…

És egy – tőlem szokatlan – rövid kitekintés a pasik felé. Ne higgyük, hogy valamennyien teljesen érzéketlenek. Nekik is fájhatnak dolgok, ők is megsértődhetnek egy rosszul megfogalmazott mondatunk hatására, őket is találhatja el rossz helyen meggondolatlanul kilőtt vádaskodásunk nyila. De amikor nekünk is „olyan nehéz kilépni az önzésnek ebből a mazochista formájából, amelyet ráadásul szeretetünk függetlenségnek nevezni”! Vagy csak a regény hatására lettem ilyen megértő? Nos, ezt döntse el ki-ki saját tapasztalata alapján!

Csak remélni merem, hogy olvasóim – és majd Lucy Dillon olvasói – között akad olyan, aki kutyamenhelyen dolgozik. Számtalan, használható ötletet meríthet a könyvből – csak saját körülményeire kell átdolgoznia. (Talán ha nálunk is lett volna gazdiképző, akkor imádott Magratom nem ugrálna 6 évesen még mindig a nyakamba…) És persze, nem bírtam kihagyni, hogy ne nézzek bele egy-egy hazai kutyaotthon honlapjába; konstatáltam, hogy akad itt bőven teendő weblapkészítők és -szerkesztők számára – még akkor is, ha tudom, ők saját munkájukat látják el home-office üzemmódban. De hátha marad még energiájuk…

A rosszat lehet jóra fordítani; a ránk kényszerített körülményeket okosan használni – adja tanulságképp Lucy Dillon: Elveszett kutyák, magányos szívek című kötete.

Na, ez most ránk aztán igazán érvényes! Ha a lakásból nem is léphetünk ki, a komfortzónánkból igenis lehet! Akár a szürkeállomány, akár a fizikai energia újrahasznosítása a mi kihívásunk is.

És végül figyelmeztetek mindenkit, aki a regény elolvasása után (vagy éppen közben) azonnal elindul beszerezni egy kutyát, hogy kezdje újra a könyvet, mert nem olvasott elég figyelmesen! Ha levesszük a cukiság-faktort, nyilvánvalóvá válik, hogy bizony, a kutyatartás hatalmas felelősséggel és még több lemondással jár! Hogy megéri-e? Azt döntse el ki-ki maga!