E-book-ok között nehéz válogatni. Hiányzik a fülszöveg, a külső ajánlók – még akkor is, ha általában igencsak elkerülik a valós tartalmat…-, a borító, a könyv jóleső súlya, valamint az, hogy bele-belelapozzunk a kötetbe (azaz ránézzek az utolsó oldalra, hogy minden rendben alakul-e!). Így általában „vakon”, azaz találomra választok olvasnivalót. Viszont gyakrabban fordulok olyan szerzőhöz, akitől már olvastam – méghozzá érdemlegeset. Így bukkantam rá Lucy Dillon – számomra – új könyvére, és nagy elvárással kezdtem el olvasni. Nem csalódtam.
Két gyermek, egy szakadozó-félben lévő házasság és egy nagynéni a „Minden vágyam” című regény főszereplői. Ez így elégé triviálisnak tűnik, de ismét nem véletlenül találtam méltónak a könyvet ajánlásra.
A két nő: Caitlin és Eva nem is lehetnének különbözőek! Előbbi egy kisfiát egyedül nevelő anyuka, akinek életébe megmentőként bukkant fel Patrick, aki – még közös gyermekük születése után is, immár férjként– sajátjának tekinti Joelt, és teljes mellszélességgel vállalja a kétgyermekes apa szerepét. Nincs is itt semmi baj! Csakhogy vannak az életben olyan szakaszok, amikor az addig bálványozott tulajdonságok átváltanak viselhetetlenbe. De igaz ez mindkét oldalról? Komoly lehet a helyzet, ha már a mediátor sem elég; válóperes ügyvédhez fordul mindkét fél. Viszont mindkettejük szempontjából a gyerekek az elsők! Annyira vigyáznak a látszat fenntartására, hogy fel sem merül bennük: a kislány, az addig megállás nélkül csacsogó Nancy hirtelen némaságának kiváltó oka az a feszültség, mely a házaspár között alakult ki.
Akinek van gyermeke, annak ismerős a vágy, hogy csak egy kicsit, csak néhány órára ismét azok lehessünk, akik a szülés előtt; azaz nők, felnőttek, gondolkodó emberek és ne CSAK anyák. Hogy kiszabadulhassunk a taposómalomból, az örömteli, de akkor is monoton családi fészekből. (Higgyék el, aki ezt olykor-olykor megteheti, sokkal nagyobb szeretettel és odafigyeléssel tér majd vissza kicsije mellé!) Erre vágyik Caitlin is, és természetesen kihasználja a kínálkozó lehetőséget, hogy - apás hétvége lévén - visszatérhet fiatalkori önmagához, és egy vonzó férfi oldalán olyan koncertet hallgathat, amire - mióta férjnél van - nem volt alkalma. Hogy a vágy másra is kiterjed-e? Hát ezt már sosem fogjuk megtudni, mert – Murphy sosem alszik! – persze, hogy közbejön valami… Valami, ami miatt ismét újabb teher nyomja a lelkiismeretét, ami különben sem súlytalan.
Eva rövid, de boldog házasságban élt egy színésszel, akinek naplója öröksége részét képezi. Mármint az a rész, ami rá és a vele eltöltött időszakra vonatkozik, ugyanis ő már a harmadik feleség. Hogy mi mindenre derül fény a naplóból…?! Eva, akit sorsa megfosztott a saját gyermektől, szívesen – bár feszengve – vállalja, hogy az apás hétvégeknek helyet biztosít a saját házában. Ráadásul van két kutyája is, két nagyon is emberbarát mopsz, akik – Caitlin jogos (!) kutyaiszonyának cáfolataként – azonnal a két gyermek barátjául szegődnek. Evát meg elönti az anyai szeretet érzése, és igazán csak ekkor tudatosul benne a hiány és veszteség. Hogy a feleség és a sógornő barátnők lesznek-e, hogy kapcsolatukat megerősíti vagy éppen szétdúlja Nancy érthetetlen némasága…?
A háttérben áll még egy asszony: Caitlin anyja, aki humánmenedzserként – kéretlenül – osztogatja jótanácsait a gyereknevelésről és a családról, de szükség esetén azonnal lánya segítségére siet. Egy őszinte beszélgetés során feltárja lelkét, és bevallja, hogy mindig is büszke volt rá. IGEN! Erre valók az anyák! Bár nem árt, ha érzelmeinket nem rejtjük el és kicsit korábban ejtjük meg azt a bizonyos beszélgetést!…
De vegyük górcső alá ezúttal a pasikat is! A gondoskodást és a kényszeres kontrollt csak egy hajszál választja el egymástól. Ugyan ez elég vastag hajszál, de nem könnyű az egyik oldalon maradni. Ezt Patrick sem képes megoldani; munkájában ő a „problémamegoldó”, és ezt a képességét hazaviszi, és alkalmazza – ha kell, ha nem. Mert gondoljunk csak bele: kinek nem esik jól, ha törődnek vele, segítenek a bajban? De ha ez már odáig megy, hogy mindenre alkalmatlannak és tehetetlennek érezzük magunkat miatta, akkor ez már csak nyomasztó nyűg. Vissza lehet őt terelni az elviselhető – és ismét szerethető! – mederbe, és ezáltal megmenteni a házasságot…? Majd meglátják.
Vagy lássuk Eva férjét! Ő a szerelem és a ragaszkodás nevében tagadta meg feleségétől a gyermeket, ami egyszerre önzés, és a szerelem túláradó formája. (Persze, ha csak ez lett volna az ok a nemzés elmaradására…) De két évvel férje halála után Eva talán találhat új partnert a füzetek szerkesztésével megbízott egyetemi tanár személyében, és – éljen a 21. század! – 45 évesen még biológiailag is alkalmas a gyermekvállalásra. Hogy lesz-e babája? Nem tudjuk meg, de abban biztosak lehetünk, hogy a boldogság újra kézzelfogható közelségbe került hozzá.
Lucy Dillon szívesen elemzi, és teszi regényei középpontjába az anyaságot, az anyai szeretetet. Története ezúttal is ezen a mindent felülíró érzelmen nyugszik. Viszont nála még nem találtam jobbat a kutyák mentális segítőtársi mivoltának megfogalmazására sem. Esetünkben a két mopszli a „terapeuta”, akik ugyan kicsik, de szeretetük van akkora, mint egy jól megtermett német juhásznak, és legalább nem jelentenek fizikai veszélyt a kisgyerekek számára. Partnerségük segít Nancy és a család problémájának megoldásában is. Bár semmiben sem hasonlítanak az én Magratomra, az ő társasága külön támogatást jelentett olvasás közben…
