Ezt a kötetet majdnem elengedtem. Nem nyűgözött le sem a stílus, sem a meseszövés. Meg voltam győződve, hogy mellényúltam, nem tudom szívből ajánlani Jane Green Nyári titkok című könyvét. (Mert ez a nehézség az online könyvekben: lutri. Nem látom, nem tudom milyen terjedelmű, tömör a szöveg vagy túl laza, nem lehet belelapozni és még ott a fülszövegek hiánya is, ami – bár kárhoztattam már jó néhányszor írójukat – mégis adnak valami támpontot.)
Aztán közbejött az élet.
Viszonylag gyakran lehet olvasni a családon belüli erőszakról. A minap napvilágot látott Index cikk rávilágít arra: a karantén alatt mennyire felszaporodott az esetek száma. És akkor hol vannak még azok, amelyekről sosem lesz tudomásunk! Mennyien vannak azok, akik ne veszik fel a telefont, mert saját hibájuknak tudják be az őket ért bántalmazást, vagy éppen nincs módjuk felhívni valakit, mert megfosztották őket a legelemibb kommunikációs eszköztől is! De most ne erről beszéljünk! Statisztikákkal nem segítünk, egyéb eszközeink pedig nemigen vannak.
Ma egy olyan kötetre szeretném a figyelmüket irányítani, ami az egyik leggyakoribb önsorsrontó tendenciával, az alkoholizmussal foglalkozik. Kivételesen nem néztem utána a mutatóknak, hogy milyen arányban van jelen ez a férfiaknál illetve a nőknél. Gyanítom, nincs megfelelő fogódzónk ennek mérésére, hiszen nemcsak az a beteg, aki a detoxikálóban köt ki. De az bizonyos, hogy a karantén nagyon nem tett jót a mentálisan labilis embereknek, és az eddigi hajlam a bezártsággal függőséggé nőhette ki magát. A karanténnal az elvonásokat is megkaptuk; napi rutinokat vesztettünk el, megszokások váltak kivitelezhetetlenné; stresszoldó beszélgetések lehetetlenültek el; a hirtelen felszaporodott üresjáratok, a magánnyal vagy éppen az összezártsággal együttjáró feszültségnövekedés... És a kiváltó okokat a végtelenségig lehetne sorolni.
A regény főszereplője, Cat az elvárások elől menekül. Sosem képes megfelelni apja ideáljának; ő nem elég szép, elég okos vagy csinos. Csak ha felpörgeti magát egy kis piával. Fiatalkorában Londonban a bulikra kellett a plusz erő, felnőttként újságírói szakmája velejárója a folyamatos – és egyre mértéktelenebb – ivászat. Hányásszagú reggelek ismeretlen pasik ágyában, szétdobált ruhadarabok és szégyen. SZÉGYEN. Innen már tovább pörög a kerék, egészen addig, míg az a bizonyos reggel egy - ugyancsak alkoholizmussal küzdő - férfi ágyában találja. Nagy szerencséje, hogy a férfi, Jason felépülő alkoholista és már felvette a harcot függőségével; AA gyűlésekre jár, és minden erejével azon dolgozik, hogy tiszta legyen. Ráadásul tökéletesen ismeri a betegség természetét, így ráveszi Catet, hogy próbálja ki ő is a józanságot, járja be vele együtt a leszokás igencsak göröngyös útját. Cat a legjobb úton halad, de váratlanul lehetősége adódik, hogy megismerje igazi édesapját, és féltestvéreit, akik az USA-ban, Nantucket szigetén élnek. Nantucketről tudvavaló, hogy az alkoholisták Mekkája (na, erre nem találtam igazolást a Google-on…), és hősnőnk megszégyenülten távozik álmai és reményei földjéről. Visszatérve Londonba újra a józanság ösvényét követi, és teszi ezt olyan eredményesen, hogy feleség és anya válik belőle. De a csapda még mindig nyitva, alkohol mindig akad valahol, és Cat túl gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni csábításának. Odáig kísérti szerencséjét, hogy elveszít mindent, ami értékes volt életében: férjét, lányát és munkáját is. Az ő számára itt a gödör alja, és ennek törvénye nála is dolgozni kezd: „ha benne vagy, ne áss tovább!” Nem egyedül kell megvívnia harcát, ebben édesanyja és egyetlen megmaradt (homokos) barátja is segítségére van. Lassan eljut odáig, az Anonim Alkoholisták kilencedik lépése arra kötelezi, hogy adjon elégtételt mindazoknak, akiket megbántott. Az ő legnagyobb kihívása a szigeten várja…
Természetesen szándékosan hagytam fehér foltokat a történetben. A végéről is csak annyit, hogy ez „csak” egy lektűr. De ha mindent elárulnék, hol maradna Önöknek az élvezet?!
Cat története elgondolkodtató, ha már csak azért is, mert talán felhívja a figyelmünket egy barátnőre, szomszédasszonyra, aki mintha „kicsit megváltozott” volna a karantén idején… A fizikai betegségek nyilvánvalóak; köhög + légszomj gyötri + lázas, akkor elkapta a vírust. De hogy hányan betegedtek bele lelkileg ebbe az embertpróbáló időszakba, és nyúltak valamilyen szerhez vagy támadtak szuicid gondolataik… Arra nehéz lesz válaszolni, hiszen reális statisztikák nem készülnek és nem is készülhetnek. Csak azokat „látjuk meg”, akik már egy-egy egészségügyi intézmény szolgáltatásait igénylik, azaz benne vannak a rendszerben. De lehet, akkor már késő, hiszen például az alkoholfüggés is olyan hihetetlenül erős örvény, amiből a legjobb úszó sem menekülhet egyedül. Hogy „kölcsönvegyem” a rádiók felhívását: figyeljenek oda a környezetükre, vegyék észre, ha valaki segítségre szorul! Lehet, hogy egy kiadós beszélgetés, egy – most már megengedett! – ölelés kapaszkodót adhat ahhoz, hogy kijöjjenek saját gödrükből.
