Valószínűleg létezik egy sablon, ami - inkább amerikai, mintsem angolszász területről kiindulva - megfertőzte (no, nem az olvasók, de) a krimiszerzők szürkeállományát, és amit azok kötelezően betartanak. Mennek végig a pontokon, és kipipálják, amit már beleírtak a könyvbe, de – valószínűleg – még az is ott szerepel, melyiket hány alkalommal kell alkalmazni. Azaz adva van a bűntény (minimum egy gyilkosság), kell hozzá egy karizmatikus – az sem baj, ha jóképű – nyomozó, no meg egy női szereplő, aki vagy védtelen (tehát védendő) kategóriába sorolható, vagy akit legalábbis ártatlanul gyanúsítanak. A lényeg, hogy össze lehet gabalyítani a detektívvel. A gabalyodás hőfoka határozza meg a könyv eladhatóságát – legalábbis az írók így gondolhatják, mert manapság nem találni olyan detektívregényt, ahol ne dolgoznának a hormonok, és ne cserélnének testnedvet a szereplők. A klisé tartozéka még egy (vagy több) autós üldözés (ez jól mutat majd a reménybeli filmváltozatban!), és kellő mennyiségű ököl- vagy földharc – lőfegyverekkel megtámogatva; a lényeg, hogy folyjon a könny és a vér!

Az jutott eszembe, vajon Hercule Poirot miért nem bonyolódott soha gáláns kalandokba? Bár a csókolózásnál valószínűleg zavaró tényezőként jelentkezett volna ikonikus bajusza, a sármjával és intellektusával nem lett volna semmi baj. Sőt! Vagy éppen ez lenne a probléma? Mert Agatha Christie romantikus vénájával biztosan nincs gond, hiszen Mary Westmacott néven publikált szerelmes regényeket is, igaz ugyan, jóval kevesebbet, mint detektívtörténetet. Persze, ha magam elé képzelem – a tévéfilm-sorozat alapján – Miss Lemont, akkor legalább azt meg tudom érteni, hogy a kiváló ízléssel bíró (belga lévén csak az lehet!) Monsieur Poirot miért nem vetett soha szemet a titkárnőjére! David Suchet-t fiatalon azonban nagyon is el tudtam volna képzeni a csábító szerepében – bár lehet, ezt a színész nem is vállalta volna… (Na, de legyen ennyi elég a pajzán kitérőből.) Azonban az a valószínűbb, hogy egész egyszerűen Agatha Christie történeteinek nem volt szükségük a szerelmi szálra ahhoz, hogy az olvasók kapkodják, mint a cukrot?! (Ennek bizonyságául elég azt tudnunk, hogy a bárd művei és a Biblia után az ő könyvei jelentek meg a legnagyobb példányszámban a világon.) Ám lehet, hogy eljárt az idő felette, és az olvasóknak kell az izgalom mellett még valami plusz? Előbbi – tapasztalataim szerint – nem igaz, az utóbbi azonban esélyes.

Annyira hozzászoktam az amerikai metropoliszokhoz vagy éppen a közép-angliai kisvárosokhoz, hogy kezdetben át sem éreztem a történet színhelyéül szolgáló magyar település diszkrét báját. Rózsakőn van minden, ami az utazási prospektusok lapjaira feltehető: kastélypark, termálfürdő és rózsakert; programokban sem szűkölködik a hely: rockkoncertek és repülőtéravató is szerepel a kínálatban. Itt jegyzem meg, a szerző a legújabb trend szerint zenei ajánlót is „mellékel”: a színpadon ugyanis a Tankcsapda és az IHB. Na, utóbbival csak óvatosan, ugyanis semmilyen utalást nem találtam semmilyen bandára, annál inkább feljött a szlengszótár és néhány otromba komment. Nézzenek csak utána, főként, ha tizenéves leszármazottal is rendelkeznek, és ilyen buliba a világért se engedjék el!

A magyar krimiirodalom élő nagymestere, Lőrinc L. László immár legendás nyomozója, Leslie L. Lawrence sem tudta egyetlen nyomozása során sem magán tartani a nadrágot, akkor miért tenne így egy „kismester” főhőse?! Ben, a nyomozó ugyanis egy bokszzsákba oltott keljfeljancsi, akinek gumiból vannak a csontjai, azonban a lepedőakrobatikára bármikor készen áll (MMA harcos, hogy is lehetne más!).  A női főszereplő Flóra, aki apjának segít be az Ambrózia kávézó üzemeltetésébe, amíg felmenője Svédországban gyalogtúrázik, egyébként divatrovatba írogat, azaz írogatott, amíg férje megcsalásán felháborodva ott nem hagyott csapot-papot. Nos, a történetben (kötelezően az első 20 oldalon) ő találja meg ideiglenes munkahelyén egy meggyilkolt férfi holttestét, és innen már bátran nekiláthatunk az események felfejtéséhez. De – tudják már – én nem. Maradjunk annyiban, hogy előkerül néhány rosszarcú, és többször is földre viszik mindkettejüket, azaz a hölgyet sem kímélik. Az sem lehet meglepő edzett és gyakorlott olvasóim számára, hogy az üzelmekbe belekeveredik egy potentát, jelen esetben a polgármester. És ha már ilyen magasságokba kerültünk, akkor a jó öreg korrupció sem hiányozhat. És a zsaruk? A gyanúper halhatatlan, és a kérdés is a megszokott: kire lehet egyáltalán számítani?

A szerző, Megyeri Judit a Rózsakői rejtélyeket romantikus krimiként aposztrofálja. Nos, mennyi is ebben a romantika? Az érzelmeket kipipálhatjuk, hiszen Ben már középiskolás kora óta bele van zúgva Flórába, és eddigi ritka kudarcainak egyike, hogy nem sikerült elvinnie a szalagavatóra. A lány sem közömbös, de az eszével tudja, hogy nem szerencsés egy szívtipróval kezdeni. Tudni ugyan tudja, de szót is fogadni a rációnak?! Az már nem megy – amint azt már ebben a műfajban megszokhattuk. Azért a jelzős szerkezetet kiegészíteném az "akcióval" is, hiszen abból is akad bőven. A stílus gördülékeny, az események pörgése kellőképpen gyors. Hogy egy kicsit nehezményezem, hogy rendszerint – a legnagyobb verések után is! – az ágyban kötnek ki…, lehet, csak nehezen tudok beletörődni, hogy ez a vonal kihagyhatatlan.

Arról még nem ejtettem szót, hogy a fiatal szerző sorozatnak szánja a Rózsakői rejtélyeket. Első darabját, a Holttest az Ambróziában címmel jelentette meg, de nem ez a kezdő darab (még ha ez is áll a címlapon), hiszen „előzménynovellák” voltak hivatva előkészíteni a ciklust Rózsakő – Kezdetek címmel. Nekem nem hiányoztak ezek az utalások, tökéletesen érthető és követhető volt ezek nélkül is a regény. Hogy elolvasom-e a következő darabot? Csak, ha nem akad valami jobb – bocsánat, Judit!