Amikor jó néhány éve a skandináv krimik megjelentek a magyar könyvpiacon, szinte minden izgalom- és könyvkedvelő – velem együtt - rájuk kattant. Nem csoda, hiszen már untuk az amerikai sémákat Hammetttel és Chandlerrel az élen, és a kontinensről Conan Doyle és Arsene Lupin is alaposan bepókhálósodott. Az újak meg? Néhány üdítő kivételtől eltekintve, ha az egyiket kézbe vette az ember, akkor már mindegyiket olvasta. Jó, a borzongás megvolt minden esetben, és az ajtókat is alaposabban zártuk, de olvasmányként valamennyi egy kaptafára készült.
Ehhez képest igazi revelációként hatottak északi szomszédaink esetei. Aztán ezekkel is úgy jártunk, mint a többivel: besokalltunk tőlük. Nekem meggyőződésemmé vált, hogy a hosszú téli éjszakák károsak a mentális egészségre, mert ennyi pszicho- és szociopatát még az amerikaiak se tudtak összehozni, ráadásul a leírások (lásd csonkolt holttestek) realizmusa, vagy inkább naturalizmusa kezdett gyomorfogatóvá válni. Itt most azt is bevallom, a krimiket előnyben részesítem a thrillerekkel szembe, mert ha már félni kell, akkor tudjam, hogy kitől és miért.
Kezdetben Anders de la Mottét eszemben sem volt svédként azonosítani (ilyen névvel?), ráadásul könyvei – a helyszínek kivételével – távol álltak az addig olvasott skandinávokhoz képest. Jók voltak a sztorik, minden esetben kidolgozott és megalapozott a háttér, valamint nem összeszokott (és persze problémás) nyomozókkal „dolgozott”. Az indítékot minden esetben nagyon is emberi érzelmek alapozták meg, és ehhez jöttek észérvek, logika és egy csipetnyi misztikum A négy évszakot sorra vevő kötetei (Kegyetlen tavasz, Végzetes nyár, Halálos ősz és Pokoli tél) kellően egyedi kidolgozásúak és az utolsó oldalig feszültek voltak. És csak a helyszín, Dél-Svédország kötötte őket össze.
Szerencsére (miután több évszakot márt nem tudott bepréselni az évbe…) de la Motte keresett magának egy szerzőtársat, és Mans Nilsson személyében nagyon beletalált, az úriember ugyanis – többek közt – humorista, így végre belekerült a regénybe az a nem is olyan titkos hozzávaló, ami számomra már-már a tökéletességhez közelít egy művet: a humor. És ebben az esetben nem az a morbid és szarkasztikus, hanem az, amin valóban jót lehet kuncogni mindenféle rossz szájíz nélkül. A magyar piacon már a második koprodukciós regényüket is kapni lehet, és elárulom: nekem annyira bejöttek, hogy remélem, hogy lesz még több is!
A helyszínbe remekül beletaláltak, ugyanis Svédország legdélibb megyéjébe, Skánéba helyezték a cselekményt, márpedig ott kontinentális az éghajlat, vagyis megvan mind a négy évszak, homokos a tengerpart, festőiek a kis falvak, vannak hagyományok és fagyi. Utánanéztem: valamennyi általuk megidézett település létezik, és a képeket nézve nekem sem lenne ellenemre ott bérelni (persze szigorúan nyáron!) egy nyaralót.
Ezúttal egy nyomozópárost „foglalkoztatnak”. Egyikük, Tove Esping ugyan csak nyomozógyakornok, de a kis településen, Österlenben ő az egyetlen, aki már majdnem szakembernek nevezhető. Hozzá társul a „stockholmi piperkőc”, Peter Vinston rendőrfelügyelő, aki elvileg kényszer betegszabadságát tölti itt, közel volt nejéhez és lányához, akik aktív részesei a történéseknek. A két nyomozót ambivalens érzések kötik egymáshoz, pontosabban Tove érzi feleslegesnek a másik belefolyását, hiszen úgy véli, egyedül is boldogulna. Mentségére legyen mondva, ő legalább tisztában van az informatika alapjaival, és ráadásul gyorsan tanul, és helyismerete is kitűnő. Ezért a kezdeti ellenszenvet később csendes összhang váltja fel. Vinston idegesítő pedantériája, (fő)városias eleganciája és érezhető talajtalansága itt, vidéken vicces „balesetekhez” vezet.
Csodás helyszín, remek karakterek, szellemes párbeszédek és helyzetkomikum. Kell ennél több?! Ja, persze! A sztorik.
A halál színre lép, és hol másutt, mint egy mintaházban. A megművelhetetlen, de frekventált partszakaszon nagy beruházás indul: luxusingatlanokat akar felhúzni ide az Amerikából visszatelepült egykori tévésztár: Jessie Anderson. Finoman szólva sincs mindenki kedvére az építkezés, hiszen tájidegen és nagyzoló, ráadásul a helyiek számára megfizethetetlen. Hogy mégis sikerüljön a közösséget a maga oldalára fordítani, Jessie megvásárolja és a házban kiállítja egy helyi művész alkotását, a Horgot (ami ténylegesen egy horgot ábrázol). Ígéretet tesz arra, hogy amennyiben eladja a lakásokat, a szobrot a helyieknek ajándékozza. Az első bejárási nap végén mégis ő lesz az, aki horogra akad, nevezetesen leesik a lépcsőről, és a mű hegye felnyársalja. Első látásra semmi nem indokolja, hogy ne balesetnek tekintsék az esetet, de mind Tovának, mind Vinstonnak (aki volt felesége kérésére szintén részt vesz a bejáráson) vannak kétségei. Ahogy sorba veszik a szereplőket egyre több indítékra bukkannak, végül kiderül, szinte nincs is olyan, akinek ne lett volna oka megölni az ingatlanügynököt. A simrishamni rendőrfőnök, Lars-Göran „L.G.” Olofsson (aki nem mellesleg amatőr méhész), kezdetben nagy örömmel veszi Vinston jelenlétét és tapasztalatát, később (némi nyomásra) nemes egyszerűséggel leveszi a férfit az ügyről, amit még Tove is furcsáll. Ráadásul történik még egy gyilkosság, és Jessie asszisztensét, Elint is megfenyegetik.
Remek szereplőgárdát sorakoztatnak fel a szerzők, de azt már Önökre bízom, hogy meg is ismerkednek-e velük, végig mennek-e az indítékokon és a lehetőségeken. Én így tettem, és nem bántam meg.
Peter Vinston még mindig Österlenben múlatja az időt, amikor is Végzetes ajánlatot tesznek egy műtárgyra a degebergai régiségpiacon. A nevezetes darab egy apró, zöld kínai tálka, aminek értéke igencsak változik a vevő függvényében. Vinston a volt feleségét és az asszony új férjét kíséri el a régiségpiacra. A pár egy kastélyan él, ahol hamarosan tévéfelvétel készül az Antik körút című tévésorozat számára. Hát persze, hogy kell néhány új (akarom mondani nagyon is régi!) műtárgy! És így a felügyelő tanúja lesz annak, ahogy megtalálják a kínai tálka új tulajdonosának leszúrt holttestét. Bár Tove még mindig önállóságra vágyik, kénytelen-kelletlen tudomásul veszi, hogy ebben a nyomozásban is megkapja maga mellé „A” szakértőt. Az áldozat, Lennart „Nalle” Persson egy rafinált és gátlástalan ószeres, aki igazán nem volt haragosok híján. Ismét csak nem lehet kizárni senkit a gyanúsítottak közül, sőt számuk egyre inkább növekszik. Aztán egyikük beismeri a gyilkosságot. Itt a pont. Vagy mégsem? Ha elmondom, hogy mindez a könyv felénél következik el, akkor már Önök is tudják: nem itt ér véget a történet, mert nem az igazi gyilkos adta fel magát.
A továbbiakat ezúttal is Önökre bízom.
(Egy apróság azonban mindkét kötetben felmerül, és magyarázatra szorul, ez pedig nem más, mint a snüssz. A dohányosok talán már hallottak róla: ez egy főleg a skandináv országokban elterjedt alternatív cigaretta, pontosabban egy nikotinpárna, amit az ínyre kell felhelyezni. Most mondjam, hogy úgyanúgy káros, mint a cigi? Ezt Önök is tudják.
Még utoljára igyekszem mindenkit megnyugtatni a svéd nevekkel kapcsolatban. A szerzők mindkét kötethez mellékeltek „stáblistát”, ami nagyban megkönnyíti az eligazodást az idegen hangzású és kimondhatatlan nevek között.)
Bár a kötet végén Peter Vinston csomagol, és búcsút int az idilli Österlennek, magam részéről remélem, hogy távozása nem végleges!
