Harlan Coben könyveinek megjelenését mindig érdeklődve várom. Tizenöt éve jutott el hozzánk „Az ördög játszótere”, aminek elolvasása után függő lettem.
A szerzőről annyit, hogy az 1962-ben New Yersey államban született Coben az Amhurst College-ban szerzett diplomát politikatudományból (megszerzett tudásával szinte valamennyi regényben találkozhatunk), 26 évesen publikálta első regényét, és azóta sem kopott meg a tolla.
Manapság ritka az olyan krimi/thriller, ami belefér egyetlen kötetbe; a szerzők újabban nem tudnak megállni, és eljutnak minimum egy trilógiáig. Ez gyakran becsapós tud ám lenni! Úgy hisszük, hogy végre találtunk egy izgalmas regényt, aztán kiderül, hogy az előzménye (jobb, azaz rosszabb esetben előzményei) nélkül értelmezhetetlen. Hacsak nem sorozatra készülnek! Ilyenből is akad jócskán, de jelen esetben az a szerencsénk, hogy bár akadnak majd fehér foltok a főhős történetében, attól az adott sztori magában is megállja a helyét. Állítom mindezt annak fényében, hogy híven követtem Agatha Christie, Jo Nesbo, Douglas Preston és Lincoln Child, valamint Marion Chesney történeteit is. A cselekményeket a nyomozó személye köti össze ciklussá (Nesbo meg is járta, amikor cserbenhagyta Harry Hole-t és irodalmi babérokra tört. Nos, szerintem nagyon nem kellett volna letérnie a megszokott ösvényről!)
Harlan Coben általában megelégedett azzal, hogy minden könyvében másra osztotta a detektív szerepét. Tett azért egy kísérletet a sorozat felé, megalkotta Myron Bolitart, aki volt profi sportoló létére erre a rögös pályára lépett, és általában a saját területén elkövetett bűnök ügyében nyomozott. Valamiért ezek a könyvei nekem nem jöttek be. Mondhatnák, hogy „a hiba az ön készülékében van”, de nem én voltam egyedül így ezzel. Ne csodálják hát, ha kissé aggódtam, amikor kiderült, hogy új könyvével is ez a helyzet: új szériahőst teremtett.
Főhősünket, Wilde-ot hajdanában magára hagyták az erdőben. Emlékei szerint hosszú éveket töltött úgy, hogy nyaralókba tört be élelemért és némi melegért, na meg azért, hogy bekapcsolja a tévét, és a gyerekcsatornákon oktatóműsorokat nézzen. Ez egy kicsit necces, vagyis inkább arra enged következtetni, hogy mégsem töltött el túl sok időt magányosan. Meglátjuk, mi derül majd ki, mert arról meg vagyok győződve, hogy Coben – ahogy halad a sorozat – folyamatosan bővíti majd ismereteiket szimpatikus szereplőjéről. Szerencsére nincsenek kidolgozott hasizmok, de akad némi katonai múlt, és inkább azt tudjuk róla, hogy nem szeret autópályán vagy nagyvárosban vezetni, valamint nem túl hatékony lövész, azaz nem szerencsés fegyvert adni a kezébe. Ezzel ő maga is tisztában van, és sosem hívja pisztolypárbajra ellenfeleit. Annál inkább szellemi párbajra, mert abban általában Wilde a nyerő. És igen: van szerelmi élete is, de erről éppen csak annyit tudunk, hogy Wilde is „pasiból van”, de ennyi elég is, nem ez a szál viszi a történetet és teszi eladhatóvá a regényt.
Ahhoz képest, hogy magányos hősnek kellene lennie, szép kis csapat veszi körül, köszönhetően annak, hogy már a „vadonban” barátra tett szert - a mára már halott - David személyében. David édesanyja, Hester Crimstein országszerte ismert ügyvéd, akinek még önálló tévéműsora is van – nem is érdemtelenül! – és teljes mellszélességgel áll ki Wilde mellett bármiről is legyen szó. Úgyszintén „csapattag” fogadott húga, akivel sikeres nyomozóirodát is üzemeltetett. Rajtuk és csatolt részeiken kívül hősünk szinte bárkit képes maga mellé állítani, egyszerűen ilyen a természete.
Aztán egy napon Hester unokája kéri meg, hogy keresse meg osztálytársnőjét, Naomit. A lány az iskola legnépszerűtlenebb alakja, akit – tinédzserek között ez bevett szokás – kötelező piszkálni. Wilde könnyedén ráakad a szökevényre, aki egy netes „kihívásnak” tett eleget eltűnésével. Minden rendben is lenne (de a könyv harmadánál sem járunk!!!), amikor is Naomi újra köddé válik, és vele együtt az osztály másik szélén játszó Crash is, akiért viszont már váltságdíjat követelnek a szülőktől. Méghozzá nem is akármilyen formában! A szülők – azon felül, hogy kőgazdagok – politikai befolyással is bírnak. És ahol a politika is belép a szereplők közé, ott óhatatlanul előkerül a „nehéztüzérség” sötét oldala, és ebben csak a legaljasabb eszközöket kell elképzelnünk. Coben – tanulmányaival a háttérben – nem fukarkodik a legújabb kommunikációs csatornák ilyen jellegű ki- és felhasználásának bemutatásával. Ha csak a töredéke igaz annak, amit elénk tár, akkor csak remélni merem, hogy mi még nem vagyunk a fejlettségnek ezen a fokán!
Tényleg nem szeretnék politikai fejtegetésbe merülni (apolitikusnak vallom magam, amióta elvégeztem az Államigazgatási Főiskolát…), de igencsak riasztó a tény, hogy igen sok az áthallásunk az amerikai gépezettel. Lehet, ha más fogalmazta volna meg, nagyon untam volna az erre vonatkozó részeket, de Coban még akkor sem unalmas, ha máskülönben unalmas dolgokról „értekezik”. Szánjanak hát időt és némi szellemi befektetést fejtegetéseire – nem bánják meg!
Ezek után joggal tehetnék fel a kérdést: micsoda thriller az, ahol nincs egy fia gyilkosság sem?! Nos, nem árulok el semmi fontosat és rávezetőt, ha közlöm, hogy de igen, van egy gyilkosság, és az sem baj, ha a távoli múltban követték el, ám hatása a jelenre az igazi! De „senki fia” sosem hagy senkit cserben; fényt derít jelenlegi és régi tettekre, a bűnös nem menekülhet. És azt is nyugodtan elárulhatom, hogy az utolsó oldalakon is akad meglepetés bőséggel – no, nem mintha nem olvasnánk amúgy is végig a történetet…
Mi pedig egyáltalán nem akarunk menekülni Harlan Coben regényei elől, mert nem érdemtelenül mondja róla Lee Child (a Jack Reacher sorozat megalkotója) a könyv borítójának tanúsága szerint, amit én főhősének, Wilde-nak vettem kölcsön: „Coben soha, de soha nem hagy cserben!”
