Mit szólnának hozzá, Hölgyeim, ha egy napon levelet (vagy e-mailt, kinek mi a kézenfekvőbb) kapnának hajdani legjobb barátnőjüktől, aki arra kéri Önöket, hagyjanak ott csapot-papot, és hátralévő életüket töltsék együtt egy varázslatos szigeten?

Persze, ha mondjuk Madeirán vagy valamelyik édeni görög szigeten tengetik napjaikat, akkor a válasz a „nem” irányába is elhajolhat, de ha éppen Norvégia egyik csendes (és unalmas), mindig szürke és hideg, álmos kisvárosában éri utol Önöket ez a felkérés, akkor… A legfőbb kötelékek már elszakadtak: a férfiak elmentek – ahogy ezt a statisztikák parancsolták; a gyerekek kirepültek a családi fészekből. 66 évesen már nem köti őket munkahely és felelősség. Azaz a régi középiskolai barátnők magukra maradtak.

De ahogy azt az élet számtalanszor bizonyította: az egyenlő indulás nem jelent azonos utakat.

Kezdjük Kattal, aki a levél feladója, vagyis a kihívás az ő agyából pattant ki. Érettségi után egy évig utazgatni akart, de ebből egy életen át tartó világ körüli bolyongás lett. Párjával, Niklas-szal mindig arra mentek, ahol humanitárius lelkük a megfelelő szolgálatot tudta teljesíteni: építettek víztározót aszály sújtotta vidéken, szerveztek oktatást iskola nélküli környéken, és tanítottak gabonát termeszteni ott, ahol éhínség dúlt. Fidzsire is azért érkeztek, hogy megmentsenek egy kakaóültetvényt, és munkát adjanak a helyieknek. Mert Fidzsi nem gazdag. Lehet, hogy flórája és faunája páratlan, lehet, hogy álmaink óceánpartja itt találtatik, de az emberek szegények, és a fiatalok számára nincs munkalehetőség. De néhány évvel ezelőtt, amikor a Hold felszínre hívta a balolókat (apró tengeri férgek, melyek Fidzsin ínyencségnek számítanak), Niklas nem tért vissza élve az önfeledt habzsolás után. Kettejük közös álmát, hogy csokoládét készítsenek, Katnak egyedül sem ereje, sem kedve nincsen megvalósítani, de ha itt vannak körötte régi barátnői, akkor minden lehetségesnek tűnik.

A „lányok” közül Sina érkezik először. Nem tanult tovább, hanem apa nélkül megszülte a fiát. Semmit és senki mást, csupán őt hagyta maga után. De inkább fogalmazzunk úgy: menekült előle. Mert Armand egy telhetetlen pénznyelő; még ötvenhez közelítve is folyamatosan hatalmas tervek ígéretével csalja ki anyja megtakarított pénzét. Önök szerencsések, ha életük során nem találkoztak ezzel a típussal: dolgozni nem, de beszélni és rábeszélni aztán tudnak! És sosincsenek híján a kecsegtető ajánlatoknak. Hogy ezek csak légvárak? Azt Sina már régen tudja. Szorongva érkezik, hiszen alig tud valamit beleadni a közösbe – a kétkezi munkáján kívül.

Ingrid a norvég vasúttársaság könyvelője volt. Sosem voltak gondjai, de örömei sem. A benne rejtező másik, bohém és gátlástalan énje boldogan áll a kihívás, és – talán – egy boldogabb, szeretetteljes élet elébe. „Túl keveset szerettél” – mondja neki Kat. Talán neki van a legnagyobb szüksége egy másik életre.

Lisbeth az egyetlen közülük, aki a férjének hátat fordítva érkezett a szigetre. Csupán egzotikus vakációnak, kvázi osztálytalálkozónak szánta ezt az utazást, de az itt töltött idő alatt lassan ráébred, hogy már nem tud, és nem is akar megfelelni férje kirakatbaba-elvárásának. Az egy életen át tartó beidegződést, hogy neki mindig csinosnak és ápoltnak kell lennie, sosem hagyja el, de saját magával szemben támasztott szigorú szabályai egyre szelídülnek. Amikor végre kidolgozzák a csokoládé-projektet, ráeszmél, hogy remekül és abszolút racionálisan közelíti meg - menedzsment szempontból - vadonatúj álmukat; bár a csokoládékészítés műveleteinél nem jeleskedik, a nagyon is fontos háttérmunkák őt dicsérik.

És megérkezik Maya, az okos, szigorú, végtelen lexikális ismerettel bíró hajdani irodalom- és történelemtanár. Jönni akar, ezért lánya elkíséri. De Maya Alzheimer-kóros. Nem tudja már, de érzi, hogy ebben a szerető közegben egyszerűbb lesz a távozás is.

Recsegnek a csontok, ropognak az ízületek és dagadnak a visszerek; nem is beszélve a narancsbőrről és a Mariana-árokká mélyült szarkalábakról. De az elme még ebben a korban is lehet friss, élményre és újdonságokra áhítozó. És nem, 66 évesen nem csak az elmúlásra lehet már készülődni, de szunnyadó készségeink végre kinyújtóztathatják elzsibbadt tagjaikat, és lehet, hogy eddigi tevékenységi körünkhöz képest homlokegyenest ellentétes képességeket ismerünk fel magunkban, ami a mi és a közösség hasznára is válhat.

Ha a középiskolában elkészítettek volna róluk egy szociometriát, azt így az évek múltával, bizony újra kellene írni. Kis közösségük rejtett hálózata új formációt vesz fel, és ez mindegyiküknek megfelel, hiszen céljuk azonos: boldognak lenni.

Hogy álmukat, a saját csokoládé elkészítését megvalósíthassák, ahhoz nagyban hozzájárulnak a helyiek: Kortotoka (a térképen Korotogoként azonosítottam) lakosai támaszkodnak a kaivalagiakra (Fidzsin így nevezik a külföldit, az idegent), de ők maguk is kérés nélkül segítő kezet nyújtanak, ha arra van szükség. Ehhez vegyük még hozzá a sziget sajátos folklórját, valamint a sajátos, torokból jövő állandó nevetést és már teljes a kép!

És most elmondom a történet végét. Aki nem akarja tudni, az innen ne kísérjen tovább, de én bizony megtettem ezt a könyv felénél-harmadánál: elolvastam az utolsó oldalakat. No, nem mintha untatott a regény, sőt! A célhoz vezető út mindig érdekesebb, mint maga a vég. Ez itt is igaz, és nagy kedvem lenne elolvasni Anne Ostby többi írását is. Szóval, nyolc év elteltével virágzik az üzlet, amiben mindannyian megtalálták a nekik leginkább testhezálló feladatot. A szoros együttlét kicsit lazult ugyan, de – Maya távozása után – ők négyen még mindig barátnők, akik egymást segítve és támogatva valóban élvezik megérdemelt öregkorukat.

A – számomra – teljesen ismeretlen szerzőről ennyit tudtam meg saját honlapja alapján: Anne Ostby norvég író, újságíró. Írt gyerekeknek, tinédzsereknek, és felnőtteknek. A Boldogságforgácsok az első olyan munkája, ami megjelent az USA-ban. Egyik leánya, Marie Ostby fordította a regényt. Jelenleg férjével Myanmarban tartózkodik, de a Dániában töltött évek után - 25 év leforgása alatt - megfordult Malaysiában, Pakisztánban, Kazahsztánban, az Amerikai Egyesült Államokban, Iránban, Fidzsin és Kelet-Timorban. Nos, ez az életút végképp hitelesíti a 61 éves szerző sorait.

Ennél kevésbé egzotikus környezetben is nekivághatunk a „nagy utazásnak”, csak (!!!) ilyen barátok kellenek hozzá. De feltétlenül megér egy gondolatkísérletet, hogy mi vajon belevágnánk-e egy ilyen kockázatos kalandba?! Ha képzeletben számba veszem barátaimat, ismerőseimet, akkor én is ki tudnám választani azt a négy-öt embert, akivel megpróbálnám. És Önök?