Ha nem tört volna ránk tavasszal ez a pandémia, akkor – gyanítom – honfitársaim jó része most pénzt dobálna a Trevi-kútba, alulról lesné a Vezúv felett elvonuló fellegeket, próbálna meg nem lecsúszni a Cinque Terre kanyargós ösvényeiről, vaporettóról csodálná Velence hajdanvolt palotáinak megkopott fényét vagy éppen napolajjal bőségesen bekenve olvasgatna Bibione homokos partján. Azaz valahol Olaszországban töltené a nyaralás szűkre szabott napjait. És jóllehet a szezon végére a helyieknek igencsak elege lehet a turistákból, ebben az évben nyomós okuk van hiányolnia a külföldieket.
Azt most kissé ambivalens érzés elképzelni, hogy milyen lenne, ha nem szűkölködnénk az idővel, és nemcsak Itália káprázatos tájait járhatnánk be, de egy kicsit alaposabban belepillanthatnánk az olaszok életébe is, részesei lehetnénk ünnepeiknek, és igazi helyi séfektől leshetnénk el konyhaművészetük remekeinek elkészítését.
Így most marad: kinek az emlékek, kinek a képzelet. Na és a könyvek! Amik éppen azt szolgálják, hogy láthassuk, amit különben nem, és tapasztalhassuk, amire egyébként nincs módunk.
Véletlenül két olyan regénybe is belefutottam, amik Olaszországban játszódnak; az egyik Toszkána kevésbé ismert és látogatott apró falvainak egyikébe, a másik az inkább felkapott Szardínia szigetére vezet.
Természetesen nem csak a mi kedvencünk ez a napsütötte mediterrán ország; a ködös Albionból is szívesen menekülnek a sokkal kedvezőbb éghajlat alá. Így tesz Anna is, akinek édesanyja, Ines naplói mellett 50 ezer font is a nyakába szakadt… Szegényke! De félre a szarkazmussal, hősnőnk elindul, hogy utánajárjon az ismeretlen anyai ágnak, bejárja azokat a helyeket, melyek a napló oldalairól integetnek felé. (A szerző, Angela Petch ugyan Németországban született, de hosszú időt töltött Olaszországban – vonzódásának bizonyítéka, hogy itt is ment férjhez -, és jelenleg is Toszkána és Nyugat Sussexs között „ingázik”; így feltételezhetjük, hogy behatóbban ismeri mind a tájakat, mind az embereket, és ezt megosztja velünk Toszkán titok című regényében.) A visszaemlékezés lapjainak lefordításához azonban segítségre van szükségre, hiszen otthon Mamma egyedül hozzá beszélt nagy ritkán anyanyelvén (két testvére egy szót sem tud olaszul), de ez kevés a régies szavak felfejtéséhez. Szerencséjére az agriturismóban (vendégház) akad segítség háziasszonya, Teresa bátyjának személyében. Innentől a ma eseményeit magukra hagyom, és csak a napló néhány „titkába” vezetem be Önöket.
A II. világháború Olaszországot sem kímélte. A falusiak között a partizánok mellet felbukkannak kollaboránsok is. Tudjuk, előbbiek tevékenysége gyakran vezetett véres megtorlásokhoz, és a polgári áldozatok száma Olaszországban sem volt csekély. Ines csatlakozott egy ellenálló csoporthoz, amikor egy sebesült angol katonát kellett eltüntetni a németek és a hozzájuk társulók elől. A két fiatal között hamarosan lángra kapott a szerelem, olyannyira, hogy mielőtt Jim csatlakozott a felszabadító csapatokhoz, össze is házasodtak, és a lány újdonsült férje előtt érkezett új hazájába, Angliába. A katonákat hazaszállító vonatról azonban már nem az a fiú szállt le, aki Toszkánában meghódította a lány szívét. Diagnosztizálhatjuk akár poszttraumás stresszként is, de inkább az az igazság, hogy a férfi részéről csak fellángolás volt az olasz kaland. Kegyetlen volt az asszonnyal, de Ines katolikus, és a válás gondolata fel sem merült benne. Egyetlen egyszer tértek vissza együtt Itália hegyei közé, de ez az utazás csak sebeket tépett fel. Vagy mégsem? Mivel a múlt eseményei rejtik a jelen megfejtését, így nem folytatom az események taglalását. Olvassák csak el! A cselekmény keménységét nagyban lágyítja az olasz hegyvidék leírása; olyan tájakra vezet minket Angela Petch, ahová egy nyaralás során biztosan nem jutnánk el.
Lássuk, mit rejt a következő történet: a Kis színház a tengerparton!
Előre bocsátom, Faye, a főhős(nő) helyében szívesen lettem volna! Frissen megszerzett belsőépítész diplomájával visszautasíthatatlan ajánlatot kap régi barátnőjétől: pihenje ki náluk, Szardínián az egyetemi évek fáradtságát, és – ha van kedve hozzá – vállalja el a helyi színház újjáépítését. Erre a felkérésre vajon ki tudna nemet mondani?! És valóban, néhány héttel később hősnőnk ott áll egy ragyogó villában és arra készül, hogy a lepusztult, ám Derui lakosainak és a tulajdonosoknak is sokat jelentő épületet „kezelésbe vegye”. A tulajok vele egykorúak, egy testvérpár: Marisa és Alessandro. Viszont kettejük elképzelése nem mindig találkozik; a lány lelkesedik azért az ötletért, hogy a kihasználtság és a gazdaságosság érdekében bővítsék a színház eredeti funkcióját és tegyék a település közösségi színterévé.
És itt engedjenek meg egy rövid kitérőt. Magas labdát dobott fel nekem a két lány! Hosszú könyvtárosi múltamban sosem csak kölcsönöztünk; rendezvényeknek, kiállításoknak, kluboknak adtunk otthont. Ez így volt természetes, és – szinte – minden téma „belefért”, hiszen fehér holló az a terület, aminek nincsen irodalma. Az író-olvasó találkozó persze előnyt élvezett, hiszen a kortárs irodalmat így vezethettük elő a legkönnyebben olvasóink számára, de sosem álltunk meg itt. Így aztán semmi újdonságot nem jelentett, amikor kedvenc munkahelyem meghirdette a „közösségi tér” funkciójának elveit. Mi az új ebben? Hiszen eddig is ezt csináltuk? Lehet, hogy mostantól megnyílik a büdzsé, és nem kell „puszira” szívességet kérni egy-egy előadótól, vendégtől?! Sajnos, ezt a financiális előnyt én már nem tapasztalhattam meg, de – tartok tőle – a koronavírus ismét csak az odázásához járult hozzá… És bár valamennyi meg-nem-tartott rendezvényt sajnálom, nem tudom tagadni, hogy a mondvacsinált okokból létrehozott konferenciákat sokkal kevésbé, így nem csodálkozom, hogy szereplőinkben sem merült fel ilyen gondolat. Mindezzel azt szerettem volna csak megerősíteni, hogy boldogan járultam volna hozzá Faye és Marisa ötletrohamához.
Mert kell egy hely, ahol akár hangversenyek, akár esküvők megtarthatók. És erre – megfelelő könyvtár híján! - egy színházépületnél keresve sem találni alkalmasabbat! Faye-nek még az a privilégium is ölébe pottyan, hogy a Piccolo Teatro nem került fel a műemlékvédelem listájára, tehát szabad kezet kap a változtatásokhoz, ami valljuk be hatalmas előny. Hiába, no! Ahol ennyi a műemlék, ott akár egyről-egyről meg is lehet feledkezni… Hogyan valósulnak meg a tervek, és mégis milyen akadályokat kell leküzdeni mindezért? Hisz valljuk be: azért ez így túl sima történet lenne, ha menne minden, mint a karikacsapás.
A szerző azonban nem fukarkodik a bonyolítható szálakkal; ha kinek-kinek nem lenne elegendő a Derui lakosai és a Rinaldo testvérek közötti ellentét, egy néhány éve eltűnt kislány, vagy Pasquale, a kiöregedett színész ármánya, egy titkos szoba az öltözők mögött, akkor még osztozhatunk Faye-jel szülei iránti aggodalmán is.
És mit szeretne a fivér, Alessandro? Többek között Faye-t – természetesen. De hozzá sem sima az út.
A szerelmeseket hagyjuk csak kóvályogni az érzelmek göröngyös útjain; gyakorlott bestseller-olvasók lévén döntsék el maguk, hogy a végére bekövetkezik-e a nagy összeborulás. Szerencsére Rosanna Ley mellőzte a hormontúltengéses jeleneteket, és éppen annyi csókot és visszatartott könnyet szuszakolt bele a történetbe, amennyivel még sikerült elkerülnie a „nyálas” kategóriát.
Csak remélni merem, hogy lesz még módunk személyesen is bepillantást nyerni az olaszok hétköznapjaiba, megcsodálni épített és természetes környezetüket. Addig is, míg erre sor kerülhet, szívből ajánlom helyette ezt a két regényt!
