Ha eddig még nem kerültek kapcsolatba a skandináv krimik világával, akkor keresve sem találnának alkalmasabb bevezetőt Jussi Adler-Olsen könyveinél.

Amint azt a hátoldal is tanúsíthatja, ezúttal is egy sorozat egyik darabjával ismerkedhetünk meg. De ez most ne tántorítson el senkit az olvasástól! Bár Jussi Adler-Olsen – a hagyományoknak megfelelően – belefoglalja történeteibe a nyomozók magánéletét is, de nem zavaró, ha nem ismerjük az előzményeket. Annyira ügyesen navigál minket, hogy még ha fel is sejlik olykor egy múltbéli esemény jelenre gyakorolt hatása, akkor, ott, nem érezzük hiányosnak a sztorit. Sokkal inkább egy késztetést, hogy minden kötetet el kell olvasni!

Lássuk, milyen bűnügyet dolgoz fel a VIII. kötet.

A ciprusi tengerparton egy tábla hirdeti: hány szerencsétlen holttestét vetette abban az évben partra a víz. A menekülthullám elindulása óta regisztrálják ezt az adatot, amit mi – szerencsések lévén –nem ismerünk. De a problémát igen, és mindannyinkban él egyfajta ambivalens szorongás. Volt már olyan regény (mégpedig egyik kedvenc krimiírómtól!), amit az első tíz oldal után félretettem, annyira sokkoló volt a téma közelisége. Most ezt a teret kicsit ki lehetett tolni, egészen Ciprus partjaiig. Ám, hogy a migránskérdés mennyire nem ismer határokat, arra mi sem jobb bizonyíték, mint hogy a dán rendőrség különleges csapata foglalkozik egy ott történt gyilkossággal. Merthogy a 2117. áldozatot nem a tenger követelte magának, életét emberkéz oltotta ki. Egy spanyol újságíró világot bejáró fotóján gyilkos és áldozata együtt szerepel. Assad, a Q-ügyosztály „kis arabként” aposztrofált tagja döbbenten ismeri fel az asszonyt, aki sok-sok évvel ezelőtt megmentette az ő és családja életét. És Assad mesélni kezd. Múltját nem ismeri senki, ahogy arról sincsen közvetlen tudomásuk, milyen pokoliak voltak Szaddam börtönei, és milyen áldozatok árán sikerült neki és családjának Dániába – a biztonságba – eljutni. Az elbeszélés arra is rávilágít, hogy a gyilkos Szaddam rettegett hóhéra, aki ezúttal terrorakcióra készül. A nagyon is reális rémtörténetben olykor kapunk egy kis szünetet; ahogy Assadnak szüksége van néha pihenésre, úgy nekünk, olvasóknak is kell néha egy kis megálló, hogy fellélegezhessünk. Azért ezt ne vegyék nagyon komolyam, hiszen a „szüneteket” arra használja fel a szerző, hogy beavasson minket egy készülő vérontás részleteibe. Ugyanis Koppenhágában egy fiatalember arra készül, hogy szamurájkardjával mindenkit lekaszabol, aki csak az útjába kerül. De az akció még várat magára, tettét ugyanis összeköti online játékával: akkor indul útnak, amikor abban eléri a 2117. szintet, hogy így tegye halhatatlanná a 2117. áldozatot – szembesítve a társadalmat önnön közömbösségével.

A csapat kettéválik; Assad és Carl a gyilkos és követőinek nyomába ered, de nem maradnak magukra¸ hiszen a német rendőrség teljes nyomozati apparátusát is maguk mögött tudhatják, hiszen a szálak, melyek immár egy bosszú érlelte terrorakcióról szólnak, Berlinbe repítik hőseinket. Sokkoló a tudat, hogy a terroristák milyen könnyen toboroznak öngyilkos akcióra is vállalkozó embereket, és nem kevésbé elborzasztó az sem, hogy közöttük nem csak arabokat találni…

Ezalatt a békés dán fővárosban Rosa és Gordon – a Q-ügyosztály másik két tagja - elindul a magát hősnek érző leendő tömeggyilkos felkutatására. A fiatalember az „öt perc hírnév” bűvöletében ugyanis időről-időre felhívja a rendőrséget telefonon, és tájékoztatja őket, hogyan is áll a játékban. A fröcsögő hívások azonban fontos információkat is tartalmaznak, így egyre szűkül a kör Koppenhágán belül, ám a beszélgetések lassan túsztárgyalássá alakulnak…

Mint minden jó krimiben, mindkét szálon aprólékos nyomozómunka és intuíciók segítik újabb és újabb mozaikdarabkákkal kiegészíteni az összképet; a kitartást és a feszültséget az állandó életveszély érlelte adrenalin táplálja.

Sikerül-e időben megállítani a detonátort szorongató kezet, vagy Berlin is felkerül azon városok listájára, ahol az áldozatok száma alakítja a sorrendet?

Ki lesz a győztes a játékban: a rendőrség vagy a szamurájkard forgatója?

A kötet a Q-ügyosztály eseteit bemutató sorozat – szerintem – legkeményebb darabja. Jóval több annál, mintsem egy tettes utáni nyomozás leírása. A mögöttes tartalmat nem a sorok között kell keresni…

Miután a sajtóban gyakran cikkeztek arról, hogy a dánok Európa legboldogabb nemzete, így tűvé tettem a könyv lapjait némi hygge után (merthogy így nevezik a dán életérzést). De sehol sem leltem erre a nagy boldogságra, hacsak az nem okozhatott némi elégedettséget, hogy az utolsó lapon is teljes a csoportkép, nem hiányzik senki a csapatból, azaz megússza mindenki (azt ugyan nem állítom, hogy épségben, de legalább) élve. Higgyék el, ezzel nem árultam el annyit, hogy ne rágják tövig a körmüket (már ha erre különben is hajlamosak lennének…), annyi mindenki miatt kell aggódni, hogy ez az információ csak kicsit teszi könnyebbé az olvasást.