A napjainkban játszódó krimik és thrillerek olyan mértékben deprimálók, hogy – lévén nagy rajongójuk vagyok – néha olyant kell keresnem, amitől tudok némi biztonságos távolságot tartani. Ezek pedig a történelmi krimik. Itt – szerencsés esetben – hiteles bepillantást nyerünk egy-egy korszakról amellett, hogy maga a történet is képes azt az izgalom-mennyiséget produkálni, amit ettől a műfajtól elvárunk. Így került kezembe Bella Ellis Az eltűnt hitves című regénye.
Úgy tűnik, mostanság nem csak az angol irodalmi parnasszus nagyasszonyainak könyveit olvashatjuk újra, de egyre-másra látnak napvilágot azon művek is, melyek hajdani unalmas életüket szeretnék kicsit tarkább színben feltüntetni.
De nézzük előbb ezeket a „nagyasszonyokat”! Mint azt ki is találhatták, Jane Austen-ról és a Bronte nővérekről beszélek. És szögezzük le rögtön az elején, hogy négyük közül egyedül Charlotte Bronte érdemelte ki szó szerint ezt az elnevezést, pusztán azért, mert csak ő ment férjhez. (Akkor maradjunk talán a „hölgyek” kifejezésnél, hiszen ez valamennyiükre igaz.) Mint ahogy az is közös bennük, hogy édesapjuk lelkész, bár Austen kisasszony szerencsésebb helyzetben volt, hiszen papája anglikán vikárius, mely rang a megyéspüspök helyettesét jelenti, és természetesen sokkal bőségesebb anyagi hátteret; bár ezen sokat ront, hogy rajta kívül még hét testvéréről is gondoskodni kellett! A Bronte lányoknak keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy úgy-ahogy tisztességgel megéljenek; mindhárman vállaltak nevelőnősködést, házi tanítóskodást, zenetanári megbízatást.
Bár Jane-nek jegyese, sőt titokzatos udvarlója is adódott, a szerelem élményét egyedül Charlotte élte át – jóllehet nem feltétlenül a férje volt eme mindent elsöprő érzelem tárgya…
Mindannyiuknak sajnálatosan rövid élet adatott meg, ez még akkor is igaz, ha 200 évvel ezelőtt lényegesen alacsonyabb volt a várható élettartam. Közülük egyedül Jane élte meg negyvenedik életévét, és egy akkor még gyógyíthatatlan és rosszul diagnosztizált betegség: az Addison-kór okozta halálát. A Bronte lányok nem jártak ilyen jól. Gyenge fizikumukat és egészségüket rendesen megalapozta a bentlakásos iskola, ahol sem a higiéniás követelményeket nem tartották be, de a megfelelő táplálkozásról sem gondoskodtak. Ehhez tegyük hozzá, hogy lakóhelyükön, Haworth-ban az ivóvíz a helyi temetőn is átfolyó csatornából származott… Első olvasatra tuberkulózis vitte el őket, de Charlotte esetében másról is lehetett szó: akár a házvezetőnőtől elkapott tífusz, akár a túlzott terhességi hányás volt a kiváltó ok, 39 év adatott meg számára, és ezzel magasan vezet Anne és Emily előtt. Egyetlen bátyjuk, Branwell rendesen rá is dolgozott, hogy ebben se maradjon le húgai mögött: tüdőbetegségéhez még masszív alkoholizmust és ópiumfüggést is párosított. Tovább menve, Emilynél meg kell említenem Asperger szindrómáját is, ezt a mára túlságosan is elterjedt fejlődési rendellenességet, ami azért lényegesen súlyosabb volt holmi sima viselkedési zavarnál; emberkerüléséhez gyakran még pusztító dühkitörések is társultak.
Kérem, ne tekintsék ezt ad hoc pletykálkodásnak, ne ajd’ Isten hitelrontási kísérletnek, azért beszélek ennyit róluk, mert Bella Ellis történetében ezek a körülmények fontos szerepet kapnak; bizton állíthatom, hogy az írónő alaposan utánanézett a fellelhető életrajzi adalékoknak. Mint ahogy annak is, mennyivel megelőzték korukat a nők jogaiért való harcos kiállásukkal. Bár ebben - tudatosabb fellépésével - úgy negyven évvel megelőzte őket Mary Shelley édesanyja, Mary Wollstonecraft miután közzétette a „Nők jogainak követelése” elnevezésű kiáltványát; joggal nevezhetnénk hölgyeinket is protofeministáknak. A három nővér műveinek nőalakjai (melyek egyike-másika őket idézi!) bátor, öntudatos és művelt hölgyek, akik elutasítják, hogy csupán vonzó tárgyaknak kellene őket tekinteni. Nem is beszélve a manapság oly sokat emlegetett családon belüli erőszakról! Ebben e korszakban ez volt a társadalmilag elfogadott, vagy ha nem is elfogadott, de becsukott szemmel kísért attitűd. Attól még nekünk nem kell egyetértenünk híveivel!
És ha már azzal kezdtem, hogy józan és sivár életük akár kalandosabb is lehetett volna, hát így gondolta ezt Bella Ellis is, aki egy fordulatos krimi – szerencsére nem thriller – nyomozói szerepét osztja a Bronte nővérekre. A történet vélhetőleg az 1840-es években játszódik (Edgar Allan Poe is megközelítően ekkor publikálja a Morgue utcai kettős gyilkosságot, amit az első kriminek tartanak); így a feladatkört még magukban is tisztázni kell, hiszen teljesen újsütetű. De Anne, Emily és Charlotte már csak igazságérzetük által vezérelve sem nézhetik karba tett kézzel, hogy a szomszédos birtokról eltűnik a feleség – és igazán jelentős mennyiségű vér marad csak utána. A helyi rendőrség (mármint az az egy szem szerencsétlen!) csak a nyilvánvaló nyomokat veszi észre, és egyből a vándorcigányokat vádolja emberrablással vagy –öléssel. Pedig már az is gyanús kellene legyen, hogy a birtokos előző felesége öngyilkos lett: levetette magát a balkonról. A két asszony után két gyermek is marad, no meg egy nevelőnő, aki kissé vak (a rajongástól) gazdája személyiségét illetően. Aztán van még egy házvezetőnő, aki valamennyi szereplő minden egyes lépését figyelemmel kíséri. Ha csak ennyi lenne a történetben, akkor a terjedelemmel lehetne némi gondunk (!), de akad azért itt bőven nyomozni- és utaznivaló. Mert a nővérek – hol együtt, hol külön-külön – minden egyes apró nyomnak utánajárnak. És teszik mindezt egy kitalált cég képviseletében, hiszen azt a kort éljük, amikor még Miss Marple halvány sugallat sem volt… Az események komoly társadalomkritikát is felvetnek: a nők helyzete gyakorta rosszabb a háziúr kedvenc vadászebénél. A hölgyek kellőképpen öntudatosak és akaratosak, gyakran vitatkoznak, és eközben, bizony, nem kímélik egymást sem. De ilyen a testvéri szeretet! Ráadásul marakodásuk eredményes, hiszen az utolsó oldalon már egy újabb nyomozói megbízatás vár rájuk. Ami valószínűleg Bella Ellis sorozatának újabb darabját is jelenti. Már csak ezért is várom a folytatást, mert kíváncsi vagyok, vajon Mrs. Ellis mivel fogja megtölteni a könyv lapjait, hiszen – szerintem – a legérdekesebbeket, azaz a lányok és bátyjuk jellemét már az első részben meglehetősen alaposan kitárgyalta.
A Bronte nővérek nyomoznak következő epizódjára még várnunk kell, de néhány éve már olvastam Stephanie Barron két regényét, melyek alcíme, hogy „Jane Austen nyomoz”. Kifejezetten szórakoztatónak találtam őket, de annyira azonban nem voltak feledhetetlenek, hogy most akár egyetlen momentumot is képes lennék felidézni belőlük. A lényeg, hogy jelenleg öt darabjuk érhető el magyar nyelven; az első Az udvarház rejtélye 2012-ben jelent meg nálunk. De Beth Pattillo is szolgálhat némi többletinformációval, hisz ő Miss Jane leveleivel foglalkozik a Jane Austen tönkretette az életem című regényében.
