Mindig is nagyon kedveltem azokat a regényeket, amelyek okot szolgáltattak arra, hogy alaposabban körülnézzek a háttérirodalomban. Karen Swan Titok Párizsban című kötete ennek eklatáns példája.
2016 nyarán egy 73 éve bezárt párizsi lakásról kerül le a lakat, azaz ennyi év elteltével nyitják ki újra ajtaját, mégpedig az ú.n. városi felfedezők. Ők egyenesen arra „szakosodtak”, hogy elhagyatott ingatlanokat tegyenek újra közkinccsé – nem feltétlenül legális eszközökkel. (Aki esetleg arra gondol, hogy ez csupán az írói képzelet játéka, az nagyot téved! Erre a különös felfedezésre valóban sor került, és még a magyar online sajtó is megszellőztette sokatmondó képanyagával egyetemben: https://mult-kor.hu/ma-is-ugyanolyan-allapotban-van-a-parizsi-lakas-ahogy-a-ii-vilaghaboru-alatt-hagytak-20170607 Ha még olyan fotót is mellékeltek volna, ami az első benyomást rögzíti - lásd pókhálók és por mindenütt -, akkor teljesebb képet kaphattunk volna, de így a látvány legalább lenyűgöző.) Mit ad Isten, azaz sors, a lakás teli van műkincsekkel! Szó szerint több száz festmény, szobor és műtárgy (pontosan 203 festmény, 57 szobor, 316 műalkotás) hever összedobálva a szobákban. Plusz egy kitömött strucc. Ha már belenéztek a fenti linkbe, akkor Önök is felfigyelhettek Gertie-re! De a tekintet először egy Renoir portrén akad meg! A fiatal szakértő, Flora Sykes kapja azt a felemelő feladatot, hogy lajstromba vegye a tárgyakat az esetleges értékesítés céljából. A jegyzék csak az első művelet, hiszen minden egyes műtárgy előéletét is fel kell deríteni. Érdemes a folyamatot figyelemmel kísérni (főként, ha esetleg Önök is birtokában vannak egy-két régiségnek…), melynek első és kihagyhatatlan lépése az Art Loss Register áttanulmányozása, melyből kiderül: szerepel-e az adott alkotás a körözött műkincsek között. A Getty Provenance Index (eredetmutató) következik, ami dokumentumokat tartalmaz a tárgyak hátterével kapcsolatban. (Itt egy figyelemre méltó személyiség: Jean Paul Getty; életének egy momentumáról filmet is készítettek, de ennél lényegesebb esetünkben, hogy a világ leggazdagabb reneszánsz és barokk gyűjteményét hagyományozta a világra.)
Ha már nem tudnak követni, azaz kiigazodni abban, hol szálltam el kissé kutatásaimban, illetve mi a regény következő epizódja, akkor jelzem, most visszatérek a könyvhöz…
Flora az iratok tanulmányozása során lépten-nyomon beleakad egy névbe: Franz von Taschelt. A lány, akinek édesapja is a Sotheby’s aukcióvezetője volt, így génjeibe is beszivárgott ez a piac, már találkozott „munkásságával”, hiszen ő volt a nácik legfőbb műkincsbegyűjtője. Ám ha ő volt a régiségek közvetítője, akkor a család hírneve egycsapásra füstté válik; hiába a folyamatos és nagylelkű adományozás, a zsidó gyökerek, a sajtó könyörtelenül lecsap rájuk és Vermeil-ék eddigi társdalami pozíciója semmivé lesz! Sajnálatos módon a kutatás még egyértelműbb kapcsolatot derít fel a gyűlölt diktátor famulusával: Franz von Taschelt azonos Francois Vermeil-jel, a rég halott családfővel. Lassan úgy tűnik, okafogyottá válik a műtárgyak múltjának további vizsgálata, hiszen megy minden a levesbe!
Ugyan Hitler és propagandaminisztere, Goebbels egyenesen „elfajzott művészetnek” tartotta a huszadik század valamennyi stílusát, annyit azonban felismertek, hogy jó pénz van a műtárgyakban; az amerikai piacon bármit értékesíteni lehet, és az is mindegy, milyen a vevő származása. A tervezett linzi Führer Múzeumban ugyanakkor nem lehetett helye egyetlen olyan alkotásnak sem, ami ebbe a kategóriába tartozott. Még egy 16 ezer tételes lista is készült azokról a művekről, melyek „a német gondolkodás megrontását” célozták, vagy annyi volt a hibájuk, hogy zsidó művész keze alól kerültek ki.
Ide kívánkozik egy újabb guglizós találatom: Cornelius Gurlitt neve nem vetődik fel ugyan Karen Swan regényében, de személye igencsak esélyes arra, hogy esetlegesen modellül szolgálhatott szerzőnk számára. Gyűjteményének jelenkori története is jól példázza, hogy egyes személyiségek megítélése korántsem egyszerű; a származás, a sors és a cselekedetek nem mindig következnek egyértelműen egymásból.
https://index.hu/kultur/2013/11/20/400_festmenyt_visszakap_a_naci_mugyujto_orokose/
Ha még van kedvük tovább kutakodni a témában, akkor ismerkedjenek meg Jánoshalmi Nemes Marcellel (alias Klein Mózessel), aki hazánkban űzte éppen a tárgyalt időszakban a műgyűjtői és –kereskedői foglalatosságot. Igazán érdekes adalék témánkhoz! http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/485/)
Visszatérve a regényhez, ne essünk kétségbe, és ne veszítsük el a happy endbe vetett bizalmunkat, hiszen itt egy szórakoztató könyvről értekezünk, és a fikció mindent akadályt legyőz (meg persze, a szerelem is, de addig még csigázom kicsit érdeklődésüket!); így az utolsó 100 oldal is tartogat még meglepetéseket, valamint kettős és hármas csavarokat. De ezek lekövetését már Önökre bízom.
A szerelmi szálat ismét rövidre fogom vágni; persze, hogy hősnőnk a rosszfiúba szeret bele, és persze, hogy a dolog kölcsönös. És az is magától értetődik, hogy a nagy összeborulást sok minden megelőzi, hiszen a kiszemelt férfi a Vermeil család fekete báránya: Xavier, akinek magánéletét a pletykalapokban követhetjük nyomon, csakúgy, mint a húgáét, akit nemes egyszerűséggel „mérgező hercegkisasszonynak” titulálnak. A sármos külső gyengéd lelket takar, csak kicsit nehézkes az előbányászása, de ezzel együtt bele lehet húzni egy újabb szálat a történet vásznába…
Ha megnyerte tetszésüket a sztori, akkor ajánlom, innen már ne olvassanak tovább, mert most fanyalgás következik.
Karen Swan elhivatottan igyekszik távol tartani minket ettől a világtól. Szereplői Haussmann-házban élnek, The Lady-t és Vanity Fairt olvasnak, Limoges-i porcelánnal terítenek, Chanel a púdertartó és Antibes-ban töltik a nyarakat. A cipő nem egyszerűen elegáns vagy csinos, hanem Chanel vagy MiuMiu balerina, a miniruha minimum Isabel Maurent vagy Ives Saint Laurent, a bikini Odabash vagy Eres; a férfiak lábbelije Prada, melyhez az ing Zenga, a nyakkendő Lanvin, a karóra Breuget. És akkor az illatokról még nem is beszéltem… Nem jegyeztem meg minden márkanevet, nekem ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy érezzem: nem tartozom ebbe a világba. És nem is értem, miért gondolta a szerző, hogy ezeket mindenképppen ki kell emelni, hacsak nem azért, mert szponzori szerződésre számít a cégektől… (Milyen furcsa, a kötet ¾-énél elengedi a márkanevek felsorolását, és mindjárt pergőbbé válik a történet!!!)
De, ha már ennyire alaposan tanulmányozta az haute couture világát, akkor nem ártott volna kicsit precízebben bánni a művészeti stílusokkal! Szisztematikusan egyetlen jelzőt használ az általa említett neves alkotókra: modernista. Picasso, Cézanne, Dali, Matisse, Manet és Renoir. Nem akarok szőrszálakat hasogatni, de két utóbbi művész nem tartozik a modernistákhoz, annál inkább a huszadik század egész művészetét meghatározó, színeket és formákat felszabadító, valóban forradalmi, a modernizmust megelőző és előkészítő irányzat: az impresszionizmus prominens képviselői! Ha valaki – esetünkben a szerző, Karen Swan – ennyire bennfentesnek tünteti fel magát a műtárgypiacon, akkor ezt a tévedését igenis van okom az orra alá dörgölni.
Ha Önökhöz is ilyen közel áll a művészet, akkor feltétlen ajánlom elolvasásra a könyvet, és amennyiben akad egy-két értékesíthető műtárgy a spájzban, akkor először mindenképpen keressenek egy jó ügyvédet!!!
