Kis francia bisztró – tökéletesen semmitmondó Nina George új regényének címe. Ráadásul még csúsztatott is, hiszen az a bizonyos bisztró nem francia, hanem breton.
Bele kell mennünk egy rövid etnika-nyelvészeti elemzésbe, hogy érezzük a különbséget. Először is a breton a hat kelta nemzet egyike, akárcsak a gall. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy egy ősi törzsi ellentétről beszélünk. A bretonok önálló nyelvet beszélnek, amely mind a mai napig identitásuk legfontosabb eleme; a cornwallival és a wales-ivel mutat rokonságot. Bretagne lakosságának ma körülbelül 20%-a beszéli ezt a nyelvet, ami a franciától eltérően kevésbé dallamos és sokkal több torokhangot tartalmaz. 1880 és 1950 között a nyelv használatát és oktatását is betiltották. Történelmük gyakorta kapcsolódott össze Angliával és Skóciával. A druidák pedig a kelta társadalom legmagasabb osztályrendjét alkották, egyszerre voltak papok, döntőbírók, gyógyítók és tudósok. Mindaddig, míg vallásukat ki nem szorította a kereszténység. Ennyi elég a tudományoskodásból, viszont ezt szükségesnek éreztem ahhoz, hogy a hátteret közelebb érezhessük magunkhoz.
(Ugyanabban az évben – 2018-ban – két kiadónál is megjelent a kötet. Az egyik The little french bistro, a másik The little breton bistro címen adta ki. Ezek szerint nemcsak nekem piszkálta a csőröm a nacionálé! Azt végképp képtelen voltam kideríteni, vajon mi az eredeti, de a német származású szerző Berlinben és Bretagne-ban él, felteszem hát, tisztában van a különbséggel. A végére terveztem, de ide is betűzhetem: nem teszik a borító. Mi több: megtévesztő. Az lenne ugyebár a fedél funkciója, hogy egyrészt felhívja a figyelmünket a könyvre, másrészt adjon egyfajta támpontot arra nézve, körülbelül mire számíthatunk. Nos, ezúttal egy huszas-harmincas fiatal lány áll az ablaknál és bámulja a tengert. Ebből csak a tenger stimmel, ugyanis hősnőnk kereken hatvanéves. És bármilyen jól tartsa is magát valaki, azért negyven évet még hátulról sem tud letagadni. A bámészkodás pedig végképp nem jellemző Marianne-ra, de ezt majd Önök is tapasztalni fogják. Szóval, szerencsés, ha a borítótervező el is olvassa a könyvet…)
De lássuk végre a főszereplő történetét! Mostanság több könyvben is előfordult, hogy nyugdíjba menő, vagy éppen „aranykorú” hősnő hátat fordít eddigi életének, és elnyomott vagy titkolni kényszerült vágyai nyomába ered. (Nevezzük ezt a döntést - a coming out analógiájára - „heading backnek”. Mit szólnak?) Marianne negyven éve él egy szeretettelen házasságban; nem lehet más, mint házvezetőnő a férje mellett, akinek a lejárt élelmiszerek és leárazott, gyári hibás ruhaneműk vadászata teszi ki életét. Lothar egója mellett eltörpül minden és mindenki. Ugye, Önök is találkoztak már ezzel a típussal? Az asszonyt szigorú édesanyja elfogadásra nevelte, és fel sem merül benne másik menekülési lehetőség, mint az öngyilkosság. Miután a házaspár egy társasággal Párizsba utazik, így kézenfekvő ötlet a Szajna. Csakhogy! Marianne-t három csavargó kihúzza a folyóból és kórházba juttatja. Ott egy véletlenül kezébe kerülő festett csempe Kerdrucbe, ebbe a kis breton halászfaluba vezeti, minél messzebb a férjétől. A tenger nagyobb esély a halálra, mint egy folyó, ám az asszony nem számol azzal, hogy beleszeret a vidékbe, ahogy az is belé. Legyen szó akár egy 73 el nem küldött levél szerelmes szakácsa által elsózott leves feljavításáról, egy elvadult kert megszelídítéséről, egy demens hölgy barátságáról vagy éppen egy gyermek világra segítéséről – Marianne mindenütt feltalálja magát, vagyis csupán használja a képességeit. Az elfogadást már nem beletörődésként, sokkal inkább befogadásként éli meg. Nem kell sok idő, és a falu gyógyítóként, druidaként, „tengeri suttogóként” tekint rá. Mélységesen hiszek abban, hogy sok nőben lakozik ez a boszorkány. Na, nem abban az értelemben, ahogy ezt a teremtés koronái gondolják; sokkal inkább úgy, ahogy azt a druidák vallották. De fogalmazhatunk úgy is: az asszony nem egyéb, mint ősi bölcsesség, női fifika és egy csipet misztikum.
Marianne lassan felfedezi önmagát, és aki ezt megteszi, azt megtalálja a szerelem is. Mert ez a könyv leginkább a szerelemről szól. Amerre nézünk, mindenhol ezt látjuk: be-nem-vallottakat, régóta eltitkoltakat, végre megtaláltakat, újra fellángolókat és beteljesülteket. A toujours l’amour visszakapja eredeti értelmét, és valóban az örök és feltétlen érzelem ábrázolásaként tér vissza időről-időre és párról-párra. Bármit írnék róla, csak közhelyes lenne. Nina George viszont úgy tudja ezt bemutatni, hogy kivesz belőle mindent, ami csöpögős, és belead mindent, ami varázslatossá és ugyanakkor valóságossá teszi.
Had’ csepegtessek némi breton bölcsességet étvágygerjesztőként! Íme néhány „aranyköpés”: „szállj már le a keresztről, kell a faanyag!”, „a szőke haj és a szépség még nem forralja fel a fazék vizet” vagy „megszelídítettem a farkast azzal, hogy feleségül vettem”, és egy ízig-vérig női praktika a ráncok ellen: „rúzs nappal, rúzs este és egy szerető éjszaka”.
Minden szép és minden jó, ez így sétagalopp is lehetne, de az élet (és a regény) kiköveteli a konfliktusokat is. Mi más lehetne ez esetünkben, mint a férj, Lothar felbukkanása. Mondhatnánk, hogy a legrosszabbkor, de karaktere okán sosem jönne jókor. Marianne meg is torpan eddig sárga téglákkal kirakott útján. Hiszen hazudott mindenkinek, ő nem az, akinek vélik. Negyven évnyi megalázás nem tűnik el egyik pillanatról a másikra. Az ő helye a férje mellett van, és mindaz, amit Kerdrucben átélt csupán csak tévedés.
Vajon itt ér véget a történet? Bevallom, nekem nagy csalódás lett volna. Szerencsére még van néhány oldal hátra a könyvből és néhány csavar a történetből.
A regénynek nem is háttere, inkább önálló szereplője Bretagne varázslatos vidéke, amit körülölel a Kelta-tenger, és ahol Merlin szerelmének, a Tó hölgyének otthona is megtalálható, Sőt, van olyan települése, amit Avalon megfelelőjének tartanak. Itt következhetne az Artúr-mondakör ismertetése, amit – most kihagyok… Ellenben ajánlok helyette egy rock-zenei albumot: Rick Wakeman The Myths and Legends of King Arthur lemezét. Szerencsésen fog összetalálkozni mind a hangulattal, mind a mondandóval. Mivel a kötetben számtalan egyéb zenei utalás is szerepel, ha ahhoz lenne kedvük, keressenek egy tangóharmonikást, mondjuk Richard Gallianot, mert ez a hangszer is fontos szerepet kap a történetben. De jöhet a Piazzola féle Libertango vagy modern feldolgozásban a Hijo de la luna. Ám, ha valami igazán megnyugtatóra vágynak, akkor hallgassák egyszerűen a tenger mormolását.
Javaslom, feltétlenül vegyék kézbe A kis francia bisztrót. Talán még önmagukat is meglátják benne…
