Mielőtt eluralta volna a világot a COVID, az újságírók két témával igyekeztek minket nap, mint nap sokkolni. Az egyik a klímaváltozás, ami ugyebár mostanság kissé háttérbe szorult, bár semmilyen reménytkeltő megoldás nem született, a másik pedig a generációs ellentétek éleződése. Igen, ha ma X-ről és Y-ról beszélünk, akkor nem a géneket elemezzük, hanem a nemzedékeket. Hiszem, hogy a koronavírus már régen gyógyítható és megelőzhető lesz, a környezeti katasztrófát pedig talán sikerül lassítanunk, amikor a generációk közötti ellentét még mindig – vagy sokkal inkább! – jelen lesz. És bár manapság inkább a virológusok, mintsem a szociológusok nyilatkozatai töltik meg a sajtót, és nekik csak divatos témaként inkább a home office árnyoldalainak elemzése marad, vissza fognak térni fent említett gumikacsájukhoz. Mert a probléma létezik.
Ezért örültem annyira Beth O’Leary új könyvének, az Otthoncserének. Ugyan a címből eleinte azt feltételeztem, hogy a napjaink trendi nyaralási megoldását dolgozza fel (arról is lehetne regényt írni!), de ennél – csakúgy, mint Az ágybérlőben – komolyabb témához nyúl.
Leena cégének legfiatalabb, egyben legsikeresebb projektmenedzsere, csakhogy olyannyira túlhúzza magát, hogy az utolsó prezentációja kudarcba fullad, és főnöke két havi szabadságra kötelezi. Ha tényleg ki akarja üríteni az agyát, akkor haza kell térnie Hamleigh-be, ebbe az alig néhány száz lakosú kis faluba, ahol viszont nagymamájának és anyukájának is szüksége van rá. Kissé kelletlenül távolodik el karrierje helyszínétől, a zsúfolt és pergős Londontól, na meg szívszerelmétől, aki gyakorta kéri tanácsát – és közreműködését – saját ügyeinek elintézéséhez. Ha már megérkezett, akkor persze, hogy a nagyi, Eileen rendelkezésére áll, és először meglepődve, de annál lelkesebb áll neki számítógépes profilt készíteni számára.
Eileen nem is tudja, milyen szerencsés, hogy nem a pc-k hőskorában kellett megismerkednie az új technológiával; neki már nem kell floppykat formattálni, ügyelni a két gyors kattintásra vagy kivárni a betárcsázós internetet. A kütyük annyit okosodtak, hogy már kissé reszkető kézzel is használhatók, de a 79 esztendős hősnőnk – állítom – még ezeket az akadályokat is sikerrel vette volna. Neki igencsak triviális okból van szüksége a modern kor vívmányaira: miután négy hónapja férje elhagyta őt (végre!) a tánctanárnőért, és kicsiny falujában a társként számbavehető férfiak száma nagyon csekély (pontosan 4 darab!), így távolabbra kell néznie, azaz regisztrálnia kell egy társkereső oldalon. Ez pedig kitágítja számára a világot, mivel a találatok Londonba vezetnek. Magától adódik, hogy egész egyszerűen otthont cserélnek két hónapra. Addig Leena kipiheni magát, Eileeen pedig talán új társra lel.
Utóbbival nincs is semmi gond, viszont átvenni nagyanyja feladatait csak elsőre tűnik sétagaloppnak. Például Hamlegh nem hivatalos lakossági figyelőszolgálata csak első pillantásra tűnik keksz-tea-pletykadélutánnak, a kutyasétáltatás egyszerűnek, de a májusi faluünnep megszervezése valóban a profiljába vág – gondolja Leena, ám a valóság ettől nagyon is távol áll! Ahogy hősnőnk megismeri a nagyi szomszédait és barátait, úgy válik befogadóvá és – akárcsak felmenője – befolyásolóvá.
Mindeközben Eileen sikerrel teljesíti küldetése első lépését: randira megy egy sármos és még mindig aktív színésszel, ami olyan jól sikerül, hogy jöhet a folytatás. (Szerencsére, Beth O’Leary csak a hálószoba küszöbéig kíséri a párt, de az eredményességben így sem kételkedhetünk.) Csakhogy! A nagyi nem lenne önmaga, ha nem nézne körül unokája lakótársai és a ház lakói között, hiszen mindig akad segítségre szoruló, még ha az jóval fiatalabb is, mint ő. Így biztos kézzel avatkozik bele Leena legjobb barátnőjének társkereső akciójába is, méghozzá úgy, hogy a párkeresés helyszínét átteszi a helyi könyvtárba. (A szemem könnybe lábadt, hogy ez egy szerzőnek eszébe jutott! Pedig nem ördögtől való a gondolat, hiszen ha valaki átlépi egy ilyen intézmény kapuját, az már feltételez némi intellektust. És hogy a valóság sem áll távol ettől: egykori legjobb barátnőm is könyvtárban ismerte meg férjét, és ennek köszönhetem én is két csodálatos keresztfiamat! De talán Önöknek is van ilyen tapasztalata…) Arra is rádöbben, hogy a ház lakóira ráférne némi közösségi terápia, így az újonnan kialakított társalgót hamarosan különböző életkorú emberek népesítik be, akik között – ki hitte volna? – semmilyen nemzedéki ellentét nem feszül. Sőt!
Mindkét nőnek megvan a maga terhe, de a legnehezebb köveket a köztes generáció, az anya, Marian hordozza. Egy éve vesztette el másik lányát, és a halál körülményei, valamint a vádaskodás és az önvád roncsot csinál belőle. És mindig attól a legfájóbb a szúrás, aki a legközelebb áll hozzánk. Leena ugyanis nem tudja megbocsájtani édesanyjának, hogy a végstádiumú rákkal küzdő Carlát nem kényszerítette egy újabb, kísérleti szakaszban lévő, de természetesen sikerrel kecsegtető hosszas és fájdalmas kezelés elviselésére. Nagyon nehezen kezdenek repedezni a kettőjük között álló falak, hiszen mindkettőjüknek arra van szüksége, hogy elsősorban önmagának bocsásson meg. Elég erre két hónap?
Gyorsan telnek a napok, peregnek az események Hamlegh-ben és Londonban is. Ideje, hogy a két nő visszatérjen saját életéhez. Mindketten sokat tanultak, de csak egyikük tudja biztosan, hogy mostantól jó helyen lesz.
Remekül szórakoztam olvasás közben, de igencsak elégedetlen lettem volna egy ilyen befejezéssel. Hiszen annyi még az elvarratlan szál és a megoldandó probléma, de – szerencsére – van még néhány oldal is a könyvből!
A szerző, Beth O’Leary 28 éves, akárcsak hősnője Leena. És tényleg örömmel tölt el, hogy fiatal kora ellenére nem nézi le az „öregeket”, ahogyan azoknak sincs erre semmilyen okuk, hiszen bőven van mit tanulnunk egymástól. Ezzel, a második magyarul megjelent regényével a fiatal brit írónő pedig végképp felkerült a top 10-es listámra.
