Na, nem akármilyen szelídítésről beszélünk, hiszen kedvenc négylábú társainkat jó esetben elegendő egyszerűen idomítani vagy kiképezni. (Egyszerűen?! Aki már került közelebbi kapcsolatba barátaink egyikével is, az tudja, hogy egyszerűségről aztán szó sem lehet!) Nem, most embertársainkról van szó, nevezetesen az erősebbkutya-szindrómában „betegeskedőkről”. Igen, itt pontosan arról van szó, amire gondolnak. Aligha van olyan közöttünk, aki ne került volna kapcsolatba ilyen emberrel; ő az, akinek mindig igaza van, aki a leghangosabb, aki előtt kötelező fejet hajtani. Családban, munkahelyen, barátok között – biztosan akad legalább egy. Ám – lévén a barátainkat megválogathatjuk – őket általában nem választjuk be belső köreinkbe, hiszen egész egyszerűen nincs szükségünk ilyenekre. De mi a helyzet akkor, ha nincs választásunk?

Ne vessenek meg, de úgy vélem, Raphaelle Giordani Az a nap, amikor az oroszlánok salátát fognak enni című könyvében a könnyebbik végén fogta meg a kérdést, amikor is adottnak vette, hogy hősei, ezek az erősebbkutya-szindrómában szenvedők önként és dalolva vállalkoznak arra, hogy részt vegyenek egy olyan képzésen, ahol megtanulnak lemondani a zavaró személyiségjegyeikről. Na, de tegyük fel magunknak a kérdést: melyik erősebbkutya akar megváltozni, lemondani a munkahelyen vagy éppen a családban betöltött pozíciójáról?! Jó kis kataklizma vagy trauma szükségeltetik ahhoz, hogy belássák: ők maguk a felelősek azért, hogy környezetük elfordul tőlük.

Ragozhatjuk jobbra-balra, a lényeg, hogy kötetünk témája, a coaching nem más, mint életvezetési tanácsadás. Nem keresi az okokat, és nem birizgálja a mélységeket, ahhoz ott a pszichológia és a pszichiátria (sose legyen rá szükségünk!!!). „Csak” megpróbálja lenyirbálni azokat a tulajdonságokat, melyek miatt elfordulnak tőlünk munkatársaink vagy éppen szeretteink. A coach fegyvertára nagyon széles. Minél innovatívabb és kreatívabb valaki, annál jobb coach válik belőle. Ha kicsinyes lennék azt is mondhatnám, hogy csak a pénz szabhat határt annak, hogy ötleteiket bevethessék és megvalósíthassák. De ez így is van, és a magam kicsinyes (és kispénzű) agyával rögtön elkezdtem költségtakarékos alternatívákat keresni azon módszerek kivitelezésére, amikhez hősnőnk, Romane folyamodik. Ezek között infantilisnek is nevezhető, de mégis hasznos szerepjátékok, valamint egyéni és közösségi élményszerzés is szerepel. Előbbiek közül a kedvencem a székcsere mellett bohóc volt. Értsék ez alatt, hogy minden eszközt (ruhát, kiegészítőt és sminket) megkapnak ahhoz, hogy létrehozzák saját bohócukat; legyen ez akár régebbi személyiségük karikatúrája vagy éppen egy kívánatos modell. Az élmények közül biztosan a vízbuborékot választanám (állítólag nálunk is létezik, csak kevesen tudnak róla…) A helyszínekkel bizony már bajban lennék. Ki tudna kölcsönadni egy színháztermet vagy éppen egy ódon vidéki kastélyt? De a Planetáriumot is bezárták. (Egy 2019-es cikk tanúskodik erről, és gyanítom, azóta sincs változás.) Ajaj! Ezért mondom azt, hogy kicsiny hazánkban nagyon kreatívnak kell lenni!

Fentiekből az következhetne, hogy most egy népszerűsítő-ismeretterjesztő kötetet vehetünk a kezünkbe. De ez nem így van, mert a szerző, Raphaelle Gioardano nagyon ügyesen egy szerelmi történetbe ágyazza mondanivalóját; a coach és egyik alanya között feszül ez az érzelmi szál. Azért is tartom ezt jó ötletnek, mert különben a könyv szakirodalmi besorolást kapna, és mint ilyent, kevesebben vennék kézbe.

Lássuk a lerövidített történetet: itt van Romane, aki sikeres tanfolyamokon vezeti új és szerencsésebb útra pácienseit. Mostani csoportjában szerepel egy erőskezű családanya, akitől szeretett fia megszökik; egy középvezető, aki bár kiváló mérőszámokkal dolgozik, de kollégái rettegnek tőle; egy férj, akitől válni készül a felesége; egy szószátyár és lehengerlő kommunikációs szakember, akit most bocsájtottak el; és egy menedzser, akinek kezében egy luxusipari nagyvállalat ügyei futnak össze. Előbbieknél kristálytisztán kiolvasható, miért is neveztek be erre a kurzusra, míg a legutolsónak említett motivációja nem tűnik kellőképpen kidolgozottnak. Viszont kellett egy nagyon sármos főszereplő, aki aztán lelkileg képes tökéletesen lemezíteleníteni magát és megváltozni. Mert persze ő lesz az, aki beleszeret a coach-ba, és viszonzásra is talál. Azért természetesen nem ilyen egyszerű az eset. Kellenek a bonyodalmak, hogy a szerzőnek legyen módja a sztoriba kellő mennyiségű oktatóanyagot is belecsempészni. És újabb, a tanfolyami metodikától eltérő kérdésfelvetést: mennyit kell neki, a tanácsadónak megőrizni az erősebbkutya jelek közül, hogy attól még szakmaisága és profizmusa megmaradjon, de magánélete se szenvedjen károkat?

Mindannyian birtoklunk erősebbkutya jegyeket. És lehet, ezzel szembe megyek a könyv szerzőjének, de véleményem szerint nem szabad mindegyiket feladni, vagy néha tudni kell közülük visszahívni a megfelelőt. Hiszen nem olyan egyszerű az élet, hogy ne legyen szükségünk taktikázásra. Az már erőről tanúskodik, ha képesek vagyunk élni egy-egy – látszólag – kifogásolható jellemvonással, de el is tudjuk engedni azt, ha már nincsen rá szükség.

Nem ez a kötet fog minket megtanítani arra, hogyan szálljunk szembe az erősebbkutyákkal, bár a történetben megemlítik, hogy hősnőnk nekik is tart foglalkozásokat, és csepegtet is néhány infót, azaz megoldási javaslatot, de nagyon kell keresni ezeket. Fogadjuk el, hogy ez a könyv nekik, az erősebbkutyáknak szól. Remélhetőleg születik majd olyan történet is, amelyben velünk, a gyengébbekkel foglalkozik a szerző. Ugyanis szerintem mi vagyunk többen; az alárendelt szerepben küszködők, a gyakran megalázottak és megnyomorítottak (bocs, Dosztojevszkij, de ezek szerint Te is ismerted ezt a szindrómát…).

Hogy kétség se férhessen Raphaelle didaktikai szándékához, könyve végén szerepel egy tízoldalas melléklet, ami Az erősebbkutya-szindróma kézikönyve címet viseli. (Mivel ebben az egyik pont a szembeszállás 3 variánsát elemzi, így könnyen beazonosíthattam, hogy magam gyakran a „lefojtás” módját választottam – a lehető legrosszabbat. Na, majd legközelebb!!!)

Csipetnyi kifogással élek a könyv címével kapcsolatban: minek kellett ide beereszteni az oroszlánokat??? Bár erős a hasonlat: az oroszlánok salátát esznek, azért Raphaelle Giordani maradhatott volna házi kedvenceinknél a címben is. Mert például ki látott vegetáriánus pitbullt? De egyéb kifogásom nincs a könyv ellen, hacsak az nem, hogy néhány óra alatt kiolvastam… De ez is jelent valamit!