Leslie és férje, Wesley éli a középkorú (lásd 60-as!) házaspárok mindennapos életét. Kapcsolatuk elején – az első gyermek születése miatt – az asszony feladta a tanulást, a munkát, hogy fizetés nélküli alkalmazottként „házvezetőnője” legyen kicsiny családjának. De mint a házvezetőnők általában, ő sem kap kritikán kívül egyebet. Férje elvárja, hogy tökéletes legyen a ház, a gyerekek, és – nem utolsó sorban – az ő vágyai teljesüljenek maximálisan. Csakhogy Leslie egyre inkább érzi alávetett szerepének súlyát; ő a hibás, amiért balesetet szenved egy golfkiránduláson; az ő bűne, hogy lánya képtelen megtalálnia helyét a világban; sőt még az is, ha férje barátainak új, huszonéves Barbie-baba feleségei botrányosan viselkednek egy rendezvényen. És mert pofonokat nemcsak kézzel lehet adni, ő, akit házastársa csak sótlan, unalmas, szürke kisegérnek lát már, egyszer csak nem bírja tovább, és úgy dönt: otthagyja ezt az egészet.
Innentől kezdve Leslie élete maga a megvalósult hollywoodi álom. Visszaköltözik szülőföldjére, a bátyjához, akit – lévén homoszexuális – a férje látni sem akart, azaz teljesen kizárta az életéből. Megteszi, mert végre belátja: ha ő nem szereti önmagát, akkor ezt mástól sem várhatja el. Na, de ennyi legyen elég a történetből!
Ez a regény szerepelt elsőként frissiben megalakult könyvklubunkban. Ha nem lett volna jócskán mögöttes tartalma, akkor nem tárgyaltunk volna róla két alkalommal is. Merthogy felvetődött néhány (és egyre több!) olyan momentum, amiről érdemes volt beszélgetni. Lássuk hát ezeket!
Miért is megyünk férjhez? Mert megszólal a biológiai riasztó, vagy éppen a megszólalás előtt teherbe estünk? (Az 50+-osok közelmúltjában még nem kapott ekkora szerepet a karrier, ami miatt fiatalabb társaink újra és újra lenyomják a vekkert.) Meg ezt várja tőlünk a család, a társadalom, és egy párkapcsolatnak nem lehet más a kimenetele, csakis a házasság. Elég volt a kicsapongásokból, a talajtalanságból, jöjjön a biztonság mind anyagi, mind érzelmi téren! (Jellemző, hogy nem a szerelmet említettem elsőként - legalábbis rám, az öreg szkeptikusra. Persze, ott van az is… valahol a sorban.) De egyszer férjhez kell menni. Fel kell venni azt a bizonyos fehér ruhát, és meg kell mutatni mindenkinek, hogy ilyen esküvőt és ilyen elköteleződést még nem látott a világ. (Ha már másodszor is megtesszük, akkor azt vagy gyakorlásképp, vagy bízva abban, hogy ez majdcsak sikerül. Na, és ha harmadszor is…??? )
És ha elmúlik az a bizonyos szerelem, van-e olyan erős a kapcsolat, hogy a pótszerek elégségesnek bizonyuljanak. Mert igen, a kölcsönös megbecsülés, a tisztelet, a szeretet, az egymás társaságának élvezete beállhat a nagy érzelmek helyébe. Nos, aki ilyen szerencsés, az ne is olvassa el ezt a könyvet. Nem értené, vagy legalábbis nem értene egyet meglátásaimmal.
Nézzük azonban azt is, miről kell lemondani ezért a kapcsolatért? Egy-egy hobbinkról biztosan, de jönnek újabbak, amik helyettesíthetik. Vagy elfogadjuk a másik agylövését és hajlandóak vagyunk a magunkénak is vallani. Meg aztán időnk sincs, hiszen jön a gyerek, a gyerekek, és mellettük épphogy a rutinokra jut idő! Hogy szerettünk színházba, moziba, koncertre járni?! Kajakozni, teniszezni vagy éppen táncolni?! Hogy a rosszidős hétvégeket múzeumban töltöttük, és otthon gyakran vettük elő a rajzszereket?! Mostantól mindez a felejtős kategóriába tartozik, mert urunk és parancsolónk beosztja az időnket. (Biztos, a férfiak rólunk nyilatkoznának ekképpen, de szerintem majdnem minden hímnemű irányításmániás...) Majd ő megmondja, mit is kell tennünk, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen! És hogy lehet, hogy erre sem volt időnk?!!! Ha az otthon kiglancolva, a férj makulátlan, a gyerekek osztályelsők és gyönyörűek, nos, majd akkor magadra is fordíthatsz némi időt! Már, ha a napod nemcsak 24 órából áll…
Lassan azt is elfelejted, hogy nő vagy. Már csak feleség és anya.
Tényleg csak azokat a random születésnapi ajándékokat érdemli egy asszony oly sok év házasság után, azokat a „dolgokat”, amiket utolsó (vagy éppen jóval utolsó utáni) pillanatban is be lehet szerezni a közeli plázában?! Leslie sem boldog a táskagyűjteményével, de nem kérdésként hangzik el: ilyet szerettél volna… S a közös utazások! És lévén neki a golf a mindene, Wesley természetesnek veszi, hogy az asszony is imádja a golfpályákat, nem okozhat neki annál nagyobb örömet, mint végigjárni Amerikát, sőt külföldet is, csakhogy mindenütt beüthesse azt a 17 lyukat. Ráadásul évente egyszer elviszi Vegasba!
Wesley arról is meg van győződve, hogy a kiküldetések alatti extra szolgáltatások igénybe vétele nem veszélyezteti a házasságát, hiszen barátaival ellentétben ezek csak alkalmiak, nem úgy, mint a másik kettőé, akik huszoniksz éves barátnőiket teszik férjes asszonnyá.
„Maradj, mert akkor rend van!” – hangzik el érvként, amikor Leslie – megelégelve a folyamatos megaláztatást és oda-nem-figyelést - végre bedobja a törülközőt. Végső megoldásként – tekintélyes anyagi háttér birtokában – még mindig ott a pszichológus. De eleve kudarcra ítéltetett az a párterápia, ahol az egyik fél szentül meg van győződve igazáról; nem képes és nem hajlandó semmilyen kompromisszumot kötni, kizárólag saját jogosnak vélt sérelmeit sorolja vég nélkül. És utána is, bár megtesz néhány tétova lépést felesége felé, az egyetlen szó, ami megváltoztathatná a dolgok menetét, az hogy SZERETLEK, nem hangzik el… Helyette csupán ezt a szánalmas közhelyet képes kinyögni: „ennyivel tartozunk egymásnak”.
Ha már azt mérlegeljük: mit adtunk, és cserébe mindezért mit kaptunk… Nos, akkor már döglött a ló. Mindenesetre Leslie felemelt fejjel távozik, mert megtett minden tőle telhetőt házassága fenntartásáért.
OMG! Most látom csak, milyen élesre sikeredett a kirohanásom a házasság intézménye ellen! Bármennyire sötétre is festettem ennek e történetnek a hátterét, attól Dorothea Benton Frank ismét egy rendkívül szórakoztató, jókedvű regény írt nekünk. Ajánlom mindenkinek; 50-en innen megszívlelendő tanulságokért, 50-en túl néhány ötletért, jó tanácsért… Vagy csak azért, mert Charlestonban mindig szikrázik nap!
