Ne gondolják, hogy 5-7 évesen még túl korai krimit adni a gyerekek kezébe. Előbb-utóbb úgyis szembesülnek az emberi gonoszsággal, és akkor már inkább a könnyebbik végével ismerkedjenek meg először, mert szerencsére a műfaj kicsik számára született darabjaiból még nem fröcsög a vér, és nem küzdenek mentális betegségekkel az elkövetők (na meg az utánuk nyomozók sem…). Ezek „lazább” darabok, olyanok, amelyekben a tettesre csupán néhány évnyi letöltendő vár, azaz lopások, rablások, hamisítások és emberrablás. És hogy még kevésbé legyenek „testközeliek” a bűncselekmények, a szereplők állatok, méghozzá változatos felhozatalban.
És ha már azt a címet adtam, hogy „Bevezetés a műfajba”, akkor kezdjük az alapoknál, vagyis a legkiválóbb nyomozók egyikével: Sherlock Holmesszal. Ha még egy kis didaktikát is bele akarok szőni, akkor úgyis fogalmazhatjuk a tantárgy nevét, hogy „Bevezetés a logikus gondolkodásba”. Így már nem is hangzik olyan unalmasnak, és nem is lesz az egész félelmesztő (hogy unokám kifejezését vegyem kölcsön), hiszen ezúttal „csak” gondolkodni kell, no meg nem megijedni.
Geronimo Stiltonhoz csak akkor nyúljanak, ha nem bánják, hogy a gyerek ettől bizony függővé válik. A dolog jó oldala, hogy több folyóméternyi található belőlük a könyvesboltokban és a könyvtárakban, a rossz pedig az, hogy mi, felnőttek egy idő után már a fejünket fogjuk, hogy: már megint egy???
Geronimo Stilton trükkös egy szerző! Merthogy ilyen író nem létezik (a Stilton sajtról most nem beszélnék…), van, pontosabban kezdetben volt egy Elisabetta Dami nevű olasz hölgy, akinek fejében megszületett a főhős, Rágcsália (lásd Egér-sziget fővárosa) hetilapjának főszerkesztője: Geronimo Stilton, aki egy remek – és árnyalt – karakter. Kissé sete-suta, kissé oktondi, kissé pipogya, és bátornak sem mondanám, olyan, akit egy-egy bájos rágcsáló pofika azonnal leveszi a lábáról. De annyi bizonyos, hogy ő egy nagyon szerethető pocok. Geronimo nemcsak főszereplője történeteinek, de a szerzőként is ő van feltűntetve, bár – valószínűleg – népes szerzőgárda gondoskodik az új és új sztorikról. Hogy hány réteg bőr van rajta, azt már rég nem tudom, de immár számtalan sorozatot indítottak a nevével, és esetünkben a Nyomozni hív Sherlocco – eddig négy részes – ciklusa az ok, amiért ebbe a rovatba és ebbe a kategóriába is bekerült. (A sorozat darabjainak címei: Pofonegyszerű, Stilton, A vérmacska pecsétje, Éjsötét köd és Az elátkozott színház.)
Mint valamennyi Stilton-regény, ez is egyes szám első személyben íródik, de Geronimo nem olyan nagyképű, hogy hősi szerepben tetszelegjen, ezért Dr. Watson karakterét osztja magára, és itt is hűséges barátja és segédje mesterének, Sherloccónak. Aki pedig - nagyhírű felmenőjéhez hasonlóan - csak a bizonyítékoknak hisz, és tartja magát a híres szabályhoz: ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad, az a megoldás. Ezekben a könyvekben is eljön a nagy pillanat, amikor valamennyi bizonyíték ismeretében levonható a következtetés, ami alapján eljutunk a tettesig. Ha rá tudjuk venni a gyereket, hogy ő maga összegezze a tényeket, akkor máris bemozgattuk azt a bizonyos logikus gondolkodást. Ahogy mondtam, csak kisebb (és vértelen!) bűntényekben nyomoz párosunk (na meg persze a rendőrség), valamint korunk vívmányai, az okos kütyük is segítségükre vannak (a nagy nyomozó például folyamatosan az internetről „puskázik”). És ha eddig hitt is kísértetekben, vámpírokban és vérmacskában a gyerkőc, akkor ez meg fog változni, és a dolgok a helyükre kerülnek – remélhetőleg. Kell ennél több?!!!
Geronimo után szerzőt és állatfajt váltunk. Claudio Comini és Renzo Mosca is a legjobbakhoz nyúlt. (Ők sem akármilyen fazonok, portréjukat – vagyis inkább karikatúráikat – és bemutatkozásukat megtalálják a kötetek végén.) Ezúttal a mesterdetektívet egy kutya, nevezetesen egy dog „alakítja”, és a doktort pedig – ki nem találnák! – macska. Dr. Matchson remek karakter; hatalmas étvágya mellett folyamatosan vigyáz az erőnlétére, ő ugyanis bokszol. Akad ugyan olyan ellenfele is, akivel szemben semmi esélye, de akkor trükkös megoldáshoz folyamodik. Ezekben a történetekben hőseink nem csak a bűnözőkkel küzdenek meg, de a Csendcsőrség két nyomozójával (Csacskacsával és Logikacsával) is, akik rendre túl gyorsan és ennek köszönhetően természetesen rossszul választják ki a tettest. Még némi nyelvtanórát is becsempésznek a szerzők, mivel a két „csendcsőr” szisztematikusan félreérti a szólásokat, melyekkel Sherlock Dog előszeretettel bombázza őket. (Ha van hozzá türelmük és affinitásuk, érdemes ezeket a gyerekkel is átbeszélni, kárukra biztos nem fog válni.) A lopások és rablások mellett egy új bűnügyi kategóriával is megismerkedhetünk: a zsarolással. Mivel ez egy kevésbé ismert fogalom a kicsik számára, érdemes róla beszélgetni, már csak azért is, mert valamilyen formában előbb-utóbb ők is találkozni fognak vele.
Kifejezetten telitalálat a Sherlock-i miliő lefestése; imádtam az újságjukba mélyedő két detektívet; Matchson és a házvezetőnő, Mrs. Hapkins (kacsa vagy réce???) örök konfliktusát (ami természetesen a doktor úr étvágyából eredeztethető); valamint Sherlock cukorka-függőségét, ami szintén az eredeti karakterre utal. És mielőtt elfelejteném, a sorozatcím: Sherlock dog, a magándetektív, és a kötetek a Bűntény a Tyúkhúsleves utcában, A fantomcica és A spagettifaló mesterzsaroló címet viselik.
Mindkét sorozat 6-7 éves kortól már önállóan is olvasható, de lévén kissé ingoványos a talaj, ezúttal sem árt kézközelben várakozni a – remélhetőleg feltett - kérdésekre. Nem kell feltétlenül krimi-rajongónak lenni ahhoz, hogy Önök is élvezzék ezeket a könyveket, mivel az olasz szerzők nem fukarkodtak a humorral, ami – ahogy azt már egy másik posztban elmondtam – a kriminek is jól áll.
