A minap - nem akármilyen bátorságról számottéve! – bementem a Libribe. Volt egy előrendelésem, de gondoltam, ha már ott vagyok, körül is nézek. Odamentem a kihelyezett kupacokhoz, le-levettem egy-egy kötetet, visszatettem vagy éppen szorongattam. Senki egy szót sem szólt, hisz mindenki ugyanígy cselekedett. Sőt, voltak, akik odaléptek az eladókhoz és érdeklődtek egy-egy könyv iránt. Azok pedig vagy fejből válaszoltak, vagy éppen mentek a számítógépekhez, lekeresték az adott példányt és odavezették az vásárlót a helyére. Biztos, hogy 20-30 percet eltöltöttem ott. Jól éreztem magam olvasók és könyvek között. Végül persze mindannyian sorbaálltunk (szigorúan másfél méteres távolságban egymástól!) a pénztárnál, ahol elvették tőlünk a kiválasztottakat, plusz kikeresték az előjegyzetteket, behúzták a vonalkódokat, előállították a számlát, amit aztán a könyvekkel együtt a kezünkbe nyomtak, fizettünk és távoztunk.

Otthon kezdtem el gondolkodni azon: mi is a különbség a könyvesbolti és könyvtári tranzakciók között? Abból, amit leírtam, minden igaz a könyvtárra is; hiszen ugyanígy zajlik minden. A Libriben nagyobb a légtér? Ez igaz, de megoldásként korlátozható lenne az egyszerre beengedett személyek száma. A Libriben vajon fertőtlenítik a köteteket? Hát az biztos, hogy nem állt senki a vállam felett és kapta ki a kezemből, ha valamit megfogtam. Ebben a könyvtárak biztonságosabbak, hiszen „karanténba” zárhatók a visszahozott könyvek, visszatarthatóak a protokollnak megfelelő ideig, ami még kurtítható is, ha van ózongenerátor. Márpedig több helyen is van. Még pénzzel sem kellene vacakolni, hiszen az esetek többségében nem kerül sor fizetésre, de ha mégis lenne késedelmi díj, ragaszkodhatnánk az online rendezéshez, ne adj’ Isten, még „moratórium számlánk” is lehetne. Az egyetlen – és lehet, hogy döntő – különbséget abban láttam, hogy míg a könyvesbolt kereskedelem, addig a könyvtár közszolgálat. De mi is következik ebből? Hogy a könyvtárosok visszautasíthatják a szolgáltatást. Igen, ismerek ilyeneket is, de –higgyék el! – a kollégák túlnyomó többsége szívesen kölcsönözne ezekben a kritikus napokban is. De ez most már kormányzati döntés – mondják, és valóban, vészhelyzeti rendeletek ellen nem lehet vétót emelni, legfeljebb berzenkedni, hogy vajon miért is került bevezetésre?

Fenti akcióm keretében néztem ki Karen Swan új könyvét, a Karácsonyi partit. Közelről is megszemlélve méginkább eldöntöttem, hogy ezt bizony meg fogom venni, hiszen „súlyra, színre, szagra” megfelel, és már csak azért is, hogy ajánlhassam Önöknek.

Lássuk a történetet! 2019 novemberének legvégén 58 éves korában váratlanul meghal Írország utolsó lovagja. Ráadásul fiúörökös nélkül, azaz nincs kire hagyni a lovagi címet, az Declan Lorne-nal együtt a sírba hull. A család bénultan fogadja a megrázó tényt, de még inkább a végrendeletet! A családfő ugyanis a kastélyt, Lorne-t legkisebb lányára, Willow-ra hagyja, aki éppen három éve fordított hátat mindennek: a kastélynak, az édesanyának és a testvéreinek, és azóta Dublinban él. Ugyan nem marad örökség nélkül egyikük sem, hiszen Ottie, a legidősebb lány egy kempinget üzemeltet a birtokon, és ezt rá is hagyja édesapja; a középső lánynak, Pipnek lovardája van és felette egy teljesen élhető lakása, ami szintén az övé végrendeletileg. A legfurcsább, hogy Serena, az anya, akit Declan utolsó pillanatáig szívből szeretett, egy kisebb épületet örököl, Dower House-t, ami ugyan Anna királynő stílusában épült, de kellőképpen elhanyagolt és sokkal kevésbé lakályos, mint a kastély, ahol Serena életének harminc évét töltötte. Ezt kezdetben apátia, majd harag és rosszallás nélkül nem lehet elviselni.

De hogy is néz ki ez a bizonyos kastély? Először is fenntarthatatlan. Még ha lenne is pénz a helyreállításra (ami persze nem áll rendelkezésre), akkor sem tudná a család a rezsit fizetni, nem is beszélve az alkalmazottakról. Ja, hogy azokból már nincs is? Hát ezért is tűnik Lorne fenségesnek, de egyben igencsak leromlottnak. A földön elhelyezett ilyen-olyan edények bizony nem esztétikai célokat szolgálnak, sokkal inkább a csepegő, sőt olykor folyóként ömlő víz felfogását. Mert ez kérem Írország, ahol a csapadék garantáltan bőséges. Willow egész egyszerűen nem tehet mást, mint hogy megpróbálja eladni a kastélyt. Ezzel már édesapja is próbálkozott, de a vevő az utolsó pillanatban be akarta csapni; az Ain Taisce (Ír Örökségvédelmi Hivatal) pedig nem fogadta el adományként, mert hiányzott a dotáció vagy az igazolt nyereségesség. Azért kevés ingatlanfejlesztő rendelkezik 4-5 millió fonttal (ha lenne idő, az eladási ár akár 6 millió is lehetne…), hogy befektessen, így Willow arra kényszerül, hogy azt a vevőt keresse meg nagy hirtelenjében, aki előzőleg meg akarta őket károsítani. A lány azonban kiváló üzletasszonynak bizonyul, és egész tisztességes árat sikerül kialkudnia. 

Ha csak ennyi lenne a történet, akkor bele se kezdtem volna az ismertetésébe. De ahol három lány van, ott lennie kell (minimum!) három férfinak is. Akad is, talán több is, mint kellene! De valljuk be, a lányok enyhén szólva sem egyszerű esetek: Ottie öt éve egy nős férfi szeretője, aki állandóan ígérgeti, hogy elhagyja érte az asszonyt; Pip, az „ördög lóháton” képtelen túllépni egy tíz évvel ezelőtti szakításon; Willow pedig pontosan abba szeret bele, akiben nagyon nem kellene. Szerepel még a történetben egy mára kísértetté avanzsált egykori úrnő: Fekete Bess, akit ne hagyjanak észrevétlen maradni, mert kap még egy „nagyjelenetet” a darabban, és ne feledkezzünk meg Mrs. Mac-ről, a hajdani házvezetőnőről sem, aki pontosan ott és pontosan azt teszi, amiért annak idején annyira szerették. De vegyék észre az ódon kastély titkos tartozékait: a gyilokrést, a kitörési kaput, a paplyukat és a kihallgató alagutat. Annyit elárulok, az egyik fontos szerepet kap, akárcsak néhány festmény… Igyekeztem csak annyit elárulni, amennyi elegendő érdeklődésük felkeltéséhez, és – ahogy szoktam – a történetet erősen háttérbe szorítottam.

Azért körbenéztem kicsit, mennyire is földtől elrugaszkodott gondolat manapság egy hétszáz éves kastély megöröklése. Az eredmény enyhén szólva meglepett: Írországban még a mai napig él a nemesség intézménye (ez mondjuk egy monarchiában nem is akkora meglepetés…), és körülbelül 30 ezer (jól olvassák!) kastély található a szigeten; ezek közül alig-alig akad olyan, ami 7-800 évesnél fiatalabb lenne. És bár a regény helyszíne, Lorne nem létezik, csak az író képzeletében, a weben található választékból Kilkenny Castle – még ha kicsit távolabb esik is Corke-tól - szerintem tökéletesen megfelelne. De Önök is választhatnak kedvükre valót, az alábbi link pazar bőséggel kínálja a szebbnél szebb alkalmatos épületeket: https://historiceuropeancastles.com/haunted-castles-in-ireland/

Arra gondolva, hogy akár engem, Önöket is megérintett Írország csodája, még egy oldal, ahol nézelődhetnek: https://heritageireland.ie/visit/places-to-visit/

Na, meg persze a „lovagságot” sem hagytam ki a keresésből, és – a minden bizonnyal áttekintőbb angol nyelvű ismertetők helyett - egy magyar oldalt ajánlok, csakhogy felfrissíthessék középkori ismereteiket: https://torimaskepp.blog.hu/2018/09/11/4_erdekesseg_amit_eddig_nem_tudtal_a_lovagokrol

Mondhatnám, hogy Karen Swan nem hazudtolta meg származását, hiszen saját bevallása szerint családja távoli rokonságban áll Munster régi királyával, de ez még nem jelentené azt, hogy írni is tud. Pedig igen!

Az is kiderült, a szerző évente két könyvet publikál: egyet télen, egyet nyáron. Nagyon szimpatikus hozzáállás, ráadásul remek marketingfogás! A kötet végén felsorolt művek között nem találtam előző magyarul megjelent könyvét, a Titok Párizsban-t. Annál jobb! Még több lefordítandó marad! És akár a Titok, ez is nagyon kedvemre való volt.