A „Hét levél Párizsból” folytatódik – olvasható Samantha Vérant Az én francia családom című könyvének borítóján. Miért ajánlom mégis valaminek a második részét? Teszem ezt azon okból, hogy én magam sem olvastam az első kötetet, mivel nem jutottam hozzá, de semmilyen hiányérzetem nem volt; minden, amit tudnunk kellett a megértéshez, zanzásítva megjelent itt is. Senkit sem szeretnék lebeszélni az előzményről, de ez itt egy tökéletesen értelmezhető, másik történet.

Bizony, nem lehet egyszerű friss házasként, közel negyven évesen, két kamasz nevelőanyjaként Franciaországban gyökeret verni. Márpedig erre készül kötetünk hősnője, Samantha. Kaliforniából költözik a Toulouse melletti kisvárosba, Cugneaux-ba, hogy kezdetleges nyelvtudásával, de a konyhaművészet iránti lankadatlan lelkesedésével lásson hozzá az új otthon megteremtéséhez. Bár, mondhatom, mindent készen kap: egy főzni is tudó okos és kedves férfit, Jean-Luc-öt, a jól felszerelt háztartást, ahová még Kaliforniából is sikerül néhány kiegészítőt becsempészni, valamint a 11 éves Maxot és a 13 éves Elvire-t. Ha már szavakkal nem annyira sikerül, akkor megpróbálja a gyerekek szívét főztjével elnyerni. Nem is lenne ezzel semmi gond, ám a főzést a bevásárlással kell kezdeni, amihez nem árt ismerni néhány hozzávaló nevét és egy pár kifejezést. És itt következnek azok a bizonyos faux pas-k, azaz botlások, pontosabban nyelvbotlások, melyek már a regény alcímében is szerepelnek. Mert ezek elkerülhetetlenek és kihagyhatatlanok egy olyan számára, aki nem anyanyelvi szinten beszéli a franciát. (Gondoljanak bele, Hölgyeim! Nem így vagyunk ezzel mi magunk is? Hány hozzánk betelepedni szándékozó törte és töri kerékbe a mi gyönyörű nyelvünket is? Nálunk is akad szépszámmal olyan kifejezés, hasonlat, amit - ha nem ide születik valaki, csak bemagolni lehet. És rögtön utána következik a következő…) A franciák pedig híresek arról, hogy nehezen emésztik meg, ha valaki nem vagy alig beszéli nyelvüket.

Ezt magam is tapasztaltam, amikor hajdanán férjemmel egy kis fogadóban szálltunk meg a Vogézekben. A szálláshoz vacsora is járt, ahhoz meg – persze - bor. Férjem ízes magyarságát faarccal fogadták vendéglátóink, és attól kezdve, hogy rájöttek, én viszont beszélek franciául, csak velem voltak hajlandó kommunikálni; velem kóstoltattak, nekem töltöttek. Ez annyira felbőszítette párom, hogy a sokáig nem bocsájtotta meg nekik, hogy őt így semmibe vették. Pedig csak a megfelelő - és lehetőleg akcentus nélküli! - szavak hiányoztak!

Szóval Samantha egy idő után megszólalni is alig mer; „egérkehangokat” ad ki, hogy minél észrevehetetlenebb legyen ő maga és nyelvi hiányosságai.
Azt kell mondjam, kicsit későn döbben rá, hogy ezen egyetlen módon lehet változtatni: tanulni, tanulni, tanulni és gyakorolni. Amint megvan a megfelelő tudása, megváltozik az őt körülvevők reakciója is. De hosszú út vezet a szégyenkezéstől addig, míg magán is képes lesz jót nevetni.  Ennek az útnak pedig fontos állomása a konyha. A főzésben nincs akcentus, és Sam ételei igazán franciásak. Csak válogatnia kell a kifogyhatatlan receptek közül és itt ritkán követ el faux pas-t. (Egyetlen leminősített főztje a tonhalas-tésztás casserole, ami azért ehető.)

A kötet bőséggel tálalja a recepteket, és mi se idegenkedjünk elkészítésüktől, hiszen ha nem rettentenek el minket eredendően az elnevezések, akkor a hozzávalók listájából ki fog derülni: minden kapható nálunk is, ha pedig nincs tenger, irány a hűtőpult! Ma már nem kihívás, hogy „végy fél kiló tengeri herkentyűt”, de a krumpli, a szalonna, kolbász, hagyma és fokhagyma a mi konyhánkban is alapvetés. És hiába hangzik egy étele neve úgy, mint a dobpergés (ra-ta-tujj), az mégis csak egy lecsó – nálunk – szokatlan hozzávalókkal. Ami nálunk kevésbé gyakori, az a creme fraiche, ami nem teljesen azonos a mi tejfölünkkel, annál sokkal tejszínesebb. És a sajtok. Sok-sok sajt.

Mindkét ország gasztrobírósága azonnali és örökös száműzetésre ítélne, de számomra a franciák egyik kedvenc étele, a quiche olyan, mint egy francia pizza. Jó, jó! Pitetésztával. De egy igazi Quiche Lorraine is csak másfél órát igényel – ha mi készítjük a tésztát, és beleszámítjuk annak pihentetési idejét is. Még az állandó időhiánnyal küszködő lányom is gyakran tálalja családjának. Ha még nem próbálták, akkor itt az ideje!

Ennyi gasztronómiai kalandozás után térjünk vissza Samanthához. Ahogy csökken a nyelvbotlások száma, úgy talál ismét határozott önmagára hősnőnk. És ez a határozottság sok-sok szeretettel megspékelve immár megfelelő nevelési eszközként is beválik; lassan megtalálja a közös hangot legnagyobb kihívásával, mostohalányával szemben is. A regény végére igazi családot alkotnak ők négyen.

Még egy adalék, hogy Sam igazán jól érezze magát választott, új hazájában, ez pedig nem más, mint a kirándulások. Minden hétvégére beiktatnak egyet, a szünetekben és a szabadságok alatt pedig távolabbi úticélokat is megpályáznak.

Nézzünk hát kicsit körül itt, Dél-Franciaországban! Annyi a látnivaló, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket – azaz kapkodnánk, ha nem lenne most kissé nehézkes a személyes látogatás. De legalább itt az Internet és a képek; étvágycsinálónak álljon itt néhány település és nevezetesség, amit – majd – ki ne hagyjanak: Louchon, a sífalu, és Peyragudes, a téli paradicsom; Rocamodour, amit a Camino (Szent Jakab út) is érint; Carcassone vára vagy a Chateau de Puivert; a L’ile de Porquerolles, ahol remekül lehet búvárkodni vagy éppen a római eredetű és festői Arles. Nem kecsegtetem Önöket tovább, a könyvben találnak még ezeken kívül is kellő mennyiségű lát(ogat)nivalót.

Nehogy úgy gondolják, hogy ezúttal mindent kitárgyaltam, és így már nem is érdemes elolvasni a regényt! Nem tettem mást, mint három kedvenc szálamat bogozgattam kicsit alaposabban a gombolyagból; higgyék el bőséggel akad még történés ott, ahonnan ezeket merítettem.

Azért most sem tudom kritika nélkül ajánlani ezt a valóban kedves és kellemes kötetet. Egyik szem- és fülbántó, szisztematikusan alkalmazott kifejezés a „fotógép”. Önök hallották már? Bevallom, én nem. De utánanéztem. Ám azzal együtt, hogy alkalmazzák professzionális fényképezőgépekre, én ezt itt fordítói bakinak (mondjak inkább faux pas-t?!) tartom.

A másik - ami igaz is, de mégsem - az a „memoár”. Samantha maga említi így munkáját. Én azonban inkább meghagynám ezt a kifejezést „nagy idők nagy tanúinak”. Legyen ez inkább csak egy valós történet, valós szereplőkkel. Annak viszont remek!

És még tanács így a végére: ha esetleg abban törnék a fejüket, hogy néhány éven belül Franciaországba költöznek, akkor a szeretet és a szerelem nyelvén kívül már most kezdjenek el franciául tanulni! És a másik – Samantha Vérant alapján -, ahelyett, hogy azt mondogatnák maguknak: „Én ezt nem tudom megcsinálni…”, mantrázzák inkább ezt: „mindig bánni fogom, ha nem próbálom meg”!