„Hihetetlenül bájos” – szerepel a borítón Jennifer Dupee A kis francia menyasszonyiruha-boltjának minősítéseként, és – bevallom – ezért vettem le e polcról a kötetet. Hogy mást kaptam, mint amit beígértek? Ehhez kezdek már hozzászokni…
Könyvünk hősnője, Larisa azért tér vissza boldog gyermekkora színhelyére, hogy a nagynénjétől, Ursulától megörökölt családi birtokot, Elmhurstöt kicsit kipofozza és eladja. Ám betér a település menyasszonyiruha-boltjába, és – hirtelen felindulásból – vesz magának egy gyönyörűséges ruhát. Magyarázatként - enyhén megszépítve a valóságot - egy képzelt esküvőt vizionál az üzlet tulajdonosának, aki kislány kora óta ismeri őt, és néhány további hazugságot is elhint magáról és a szüleiről.
Folyhatna tovább a történet könnyedén hullámzó sziporkákkal egészen a boldog végkifejletig, lehetne rózsaszín cukormázas, habkönnyű lektűr, csupa dal, móka és kacagás, de ez nem az a könyv. Bár – szerencsére – a happy endet nem spórolja el tőlünk a szerző, attól még ennél lényegesen mélyebb mondanivalót hordoz.
Mert miért is hazudunk (és innen ne olvassa tovább az, aki ilyet még sosem tett az életében)?
Egyik oka, hogy egyszerűen könnyebb valamire rámondani, hogy igen, így van, mint hosszas magyarázkodásba bocsátkozni, amiből nem is biztos, hogy győztesen kerülünk ki. A következő rögtön a szépítés, azaz a magunk fényezése. Mert a dolog – legyen bármi is az – akár úgy is történhetett volna, és akkor már lényegesen kedvezőbb színben tűnünk fel. Igaz ez Larisára is, hiszen végül is van egy barátja, akihez akár férjhez is mehetne (apróbb bökkenő csupán, hogy most éppen összevesztek…); na meg közeledik a negyedik X-hez, és ilyenkor már legtöbb kortársának régen bekötötték a fejét. Na meg a vásárlással az esküvői ruhaszalon tulajdonosát is boldoggá teszi, ráadásul bele is szeret egy csudaszép ruhakölteménybe. Hát persze, hogy meg kell venni a ruhát, és persze, hogy lesz esküvő! Ennek időpontját is sürgősen ki kell találnia, hiszen már megcsörgeti a virágos is (hiába, kisvárosban gyorsan terjednek a hírek), akinek tudnia kell, mikorra prezentálja az esküvői dekorációt. És még egy hazugság hagyja el Larisa száját: a szülei iránti érdeklődésre azt vágja rá, hogy azok éppen a Himalájában túráznak. Akik régóta ismerik őket, nem is kételkednek ebben, hiszen sportos és vállalkozókedvű család voltak mindig is, de az igazság ebben az esetben nagyon távol áll ettől az állítástól: a lány édesanyja, aki maga volt a megtestesült határozottság, pontosság, biztonság és elegancia demenciában szenved. Ő és Larisa édesapja egy nyugdíjas faluban próbálnak meg harcolni a betegséggel. Larisa pedig képtelen beletörődni abba, hogy elveszíti támaszát, nem tudja végignézni a leépülést, így egyre ritkábban látogatja őket. És itt hazugság következő oka: távol maradni a túlságosan is fájdalmas igazságtól.
Ám újra meg kell állnom egy szóra. A betegségek elsősorban magát a beteget kínozzák meg, nekik okoznak kisebb-nagyobb fájdalmat, szenvedést. De a demencia a hozzátartozókat gyötri meg jobban, hiszen a beteg kevésbé van tudatában (csak világos pillanataiban) állapotának. Larisa édesapja az, aki napról-napra konstatálja a helyzet romlását, és mindezek mellett (sőt, ellenére) még mindig szereti, és megpróbálja boldoggá tenni feleségét. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, elég például egy táncóra, ahol az asszony ismét a régi elegáns önmaga lehet. Ám a lány képtelen apja nyomdokaiba lépni, nem képes elfogadni, hogy az az asszony, akire eddigi életében mindig számíthatott, nincs többé. És hogy még mesélnie se kelljen erről a rettenetről, inkább hazudik mindenkinek, hogy ne tűnjön fel rossz színben az ismerősök előtt. Jennifer Dupee tűpontosan, de nagyon finoman és egy lektűr korlátjaihoz igazodva számol be ennek a rettegett betegségnek a tüneteiről, és még ahhoz is ad egyfajta fogódzót, hogyan kell (kellene) foglalkozni a demenciában szenvedőkkel.
Elmhurst felújításban nagy segítségére van Jack, akit régről ismer, és aki szinte magáénak érzi a birtokot, ugyanis sokkal többet köszönhet Ursulának egy munkalehetőségnél: az idős asszony vezette be őt a zene és az irodalom szeretetébe. Pattognak azok a bizonyos szikrák is Larisa és Jack között, ám a férfinak megvan a maga hendikepje. Ugyanis nős, és három ikerfiú édesapja. Ugyan a szerelem már rég elhalt a felesége iránt, barátság, ami ezt pótolhatná, talán nem is volt, de az ikreket imádja, és ha ez kell ahhoz, hogy megtartsa őket, és jó apa maradhasson, akkor inkább megpróbálja helyrehozni házasságát. Jack az, akinek Larisa mindent el tud őszintén mondani, csak egyetlen dolgot halogat: nem vallja be, hogy a renoválás és korszerűsítés végeztével el akarja adni a házat.
Amint fentiekből kitűnik, Larisának sikerült mindenkit félrevezetnie. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak!” – szól Arany János, de a lány bizony lebukik, és a hazugságok hálójából kipotyog a szomorú igazság. Ki lehet ebből a kulimászból egyáltalán kászálódni? Bízzák a szerzőre, ő majd segít a felgombolyításban.
Jennifer Dupee könyve pontosan az a regény, ami többet ad, mint ami elvárható egy könnyed lektűrirodalomtól, de amennyiben maradunk a szórakoztató felszínen, akkor sem kell csalódnunk: a kellemes kikapcsolódás garantált.
