Nem szoktam ilyet tenni, most mégis egy sorozat hatodik kötetét ajánlom. Ez pedig nem más, mint Böszörményi Gyula A Barnum-rejtély című regénye. Önök közül már sokan ismerik (aktív könyvtárosságom ideje alatt nemigen akadt olyan látogató, akinek ne nyomtam volna a kezébe…) az Ambrózy báró eseteit. 2014-ben indult útjára a folyam, ami – főként női - olvasóit azóta is izgalomban tartja. De senkit ne tántorítson el az olvasástól, hogy egy sokadik kötetet vegyen a kezébe! Nem hiányzik feltétlenül az előzmények ismerete ahhoz, hogy kellőképpen élvezhessük ezt az adott darabot. És ha valakinek kedve szottyan elolvasni a korábbi köteteket, ne habozzon, irány a könyvtár!

De lássuk csak a belső oldaláról ezt a sikertörténetet!

Ezúttal is egzotikus utazás vár Önökre, ám jelen esetben maradunk jól ismert fővárosunkban, csak az időt toljuk vissza úgy 120 évvel, merthogy a hatodik kötet éppen 1901. március 30-án veszi kezdetét. Hősnőink - mert jelenleg belőlük kettő is akad –, a Hangay lányok, a tréfák napján találkoznak újra a Keleti pályaudvar előtt. Kettejükről nem is kell tudnunk mást, mint hogy Mili Ambrózy Richárd báró felesége, és férje éppen az ágyat nyomja svábhegyi villájukban. Emma pedig Marosvásárhelyről érkezik Budapestre, hogy – többek között – elgyönyörködjön a Barnum&Bailey cirkusz szemkápráztató mutatványaiban, valamint megtudja, egykori legjobb barátnéja, Orlóczy Gizella úrhölgy, aki éppen a nevezetes társulatban Miss Zolinóként, a „magnetikus csodaként” lép fel, miért utasította el őt magától egy kegyetlen (és kissé zavart) levélben. A két ifjú hölgy hiába keresi fel az asszonyt, választ nem kapnak, csak sejtéseik válnak egyre komorabbakká. Nem véletlen hát, hogy álruhában – Mück Márival, Mili komornájával kiegészülve – beépülnek a társulatba, ahol magyarul beszélő kikiáltókat keresnek. Mili fotográfiákat árul majd a fellépők képmásával (innen ered az aláírt fényképek képeslapként történő használata…), Márika pedig csak félbérért lehet a cselédjük, de mégis csak a trupp tagjai. Hogy idáig bűnnek még a szaga sem érződik?! Megnyugtatok mindenkit, lesz abból is bőven. Sértettek és elkövetők bújnak elő a lapokról, és töltik meg izgalommal a cselekményt, már ha Önöknek az Ambrózy család költözködése nem lenne elég…! És most hagyom nyomozgatni női különítményünket és a hozzájuk csatlakozó Harry Foster Pinkerton-ügynököt (naná, hogy léteztek!). Remélem, Önök is követik majd kalandjaikat.

De most áttérek a szereplők hátterének vizsgálatára. A sédeni báró és gróf Ambrózy család valóban létezett, de hiába néztem végig családfájukat, Richárd névre keresztelt leszármazottat nem találtam, mint ahogy nem leltem nyomát a marosvásárhelyi Hangay családnak sem. Mindez lehet az én hibám is, vagyis kutatásom szűkkörűsége, de ettől függetlenül alakjuk éppolyan valóságosnak tűnik, mint a történet többi szereplőié, akik valóban a századforduló ismert alakjai voltak. Közülük elsőként Erdős Renée-t, az írónőt említem, aki A nagy sikollyal beírta magát irodalomtörténetünkbe, ám ezúttal nem kap akkora szerepet. (Íme egy korabeli méltatása: http://epa.oszk.hu/02000/02076/00003/pdf/Napkelet_1923_03_265-266.pdf)  Aztán jöjjön Tarján Vilmos, újságíró, akiről itt egy hiteles és rövid (!) életrajz: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC15363/15500.htm; és ha mindez nem lenne elég róla, akkor még azt is elárulja nekünk Böszörményi Gyula, hogy a „Lizsé” kifejezés tőle származik. De valós személyiség volt hajdanán Rudnay Béla is, aki a budapesti magyar királyi államrendőrség rendőrfőkapitányaként töltött be magas pozíciót. Ma zaklatónak neveznénk Freistädtler Jenő lovagot, aki áttért a muzulmán hitre, pusztán a többnejűség végett, és sajátos múlttal valamint megjelenéssel rendelkezik: https://library.hungaricana.hu/hu/view/FSZEK_Evkonyv_1956-1957/?pg=116&layout=s, és eltökélt szándéka, hogy Emmát negyedik feleségévé tegye – de ez már a fikció világa. Ők valamennyien a kötet szereplői, de Böszörményi Gyula még számtalan – és névtelen – alakkal tölti meg az oldalakat, amitől hihetetlenül élővé válik az egész történet.

Ez a kötet azonban új töltetet ad a szerző kutatói vénájához, ugyanis a korabeli cirkuszok világában nézhet körül, és ezt nagy alapossággal meg is teszi. Magam most megelégszem azzal, hogy magát a Ringling Bros. Barnum&Bailey-t veszem kissé szemügyre. Az 1871-ben alapított társulat az Egyesült Államok legnagyobb utazó cirkusza, ám mindenféle szöveg helyett inkább látványt kínálok: https://www.youtube.com/watch?v=XxKitmbTFs4 Nos, úgy tűnik, ez még mindig a „humbug nagytemploma”!

Engedjenek meg nekem egy személyes vallomást: sosem szerettem a cirkuszt. Mindig is taszítottak a nem-akarom-tudni-hogyan beidomított állatok produkciói, a bohócok sírnivaló otrombasága, az artisták önveszélyes mutatványai. Nekem ugyan idegen ez a világ, de megértem azokat, akik fizikai rendellenességekkel születtek, hogy egymás között valóban jól érzik magukat. Viszont szájtátva állok az emberi test képességei előtt. Épp ezért számomra a Cirque du Soleil az egyetlen elfogadható cirkuszművészeti attrakció. Nem mutat be idomított állatokat, nem használ ki torzulásokat, pusztán a művészek kivételes tehetségére alapoz. Persze, a zene mellett, ami a napjainkban elfogadható, sőt általános pop-rock műfajba sorolható. Mindezt élőben! A látvány mindenek felett, és ha netalántán Önök még nem látták előadásukat, akkor íme egy csaknem egyórás videó produkciójukból: https://www.youtube.com/watch?v=bL3X1KZc48A Ilyen teljesítményre kevesen képesek, nem véletlen hát, hogy az alábbi cikk rajtuk kívül csak két cirkuszt említ még: https://prologus.wordpress.com/2017/11/22/leghiresebb-cirkuszok-a-vilagon/

Ha túltettük magunkat a látványosságokon, akkor lássuk immár a szerző dolgozószobájának apró trükkjeit.

Először is Böszörményi Gyula nem él az angolszász szerzők kedvenc módszerével, és nem ad közre Köszönetnyilvánítást. Nem tudom, egyedül dolgozik-e, vagy vannak segítői, akik a könyvtárakat és levéltárakat bújják. De akárhány ember áll is emögött a hatalmas kutatás mögött, mindenképpen kalapemelést érdemel. Mert nem elég, hogy fejében ott a székesfőváros térképe; hogy Budapest korabeli címjegyzékét tartja a párnája alatt; századfordulós hírlapok cikkeit idézi fejből; még olyan „apróságoknak” sem átall utánanézni, mint például honnan ered a „lacikonyha” elnevezés vagy éppen ki volt az első hivatásos fotós. Nem semmi! – mondhatnánk pestiesen, de mondhatnánk ezt sokkal szebben is. Mert Böszörményi Gyula azzal a stilisztikai eszközzel is bír, hogy „beszéli” a kor nyelvét (beleértve a tolvajszlenget is), ami – mit ne mondjak! – sokkal válogatottabb, változatosabb és ízesebb volt a mainál. Valamennyi szereplője közül a szóhasználatot illetően Mück Mári, a komorna a kedvencem, akinél cifrábban, kacifántosabban, választékosabban nem káromkodik senki! Ráadásul teszi ezt olyan archaikus nyelven, hogy abban egyetlen trágár kifejezés sem szerepel, így aztán nemhogy megbotránkoztat, de inkább tanulnék tőle.

Böszörményi Gyula hat kötete idáig is terjedelmes olvasmány (és akkor még nem beszéltem a két „pótfüzetről”, amelyek a 2.5-ös és 3.5-ös sorszámot viselik – csak hogy tudjuk, melyiket mi után olvassuk…), de valamennyi rajongója nevében remélem, folytatása következik…