Barbara Claypole White A tökéletes fiú című könyvét már nem az újdonságok között kell keresni, így lehet, hogy elkerülné a figyelmüket, de feltétlenül olvassák el, érdemes!

17 éves hősünknek, Harrynek óriási szerencséje van: olyan emberek veszik körül, akik támogatják. Nem egyszerű ez egy olyan fiatalember esetében, aki figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzd, és ehhez még motorikus és vokális tikkek is társulnak. Persze elsősorban édesanyja, Ella áll mellette, aki – miután megtudja, hogy fia Tourette-szindrómában szenved – feladja sikeres ékszertervezői és –készítői hivatását, és teljes munkaidőben vállalja Harry gondozását. Nevelésének alapja, hogy „a pohár mindig félig tele van”, így képes a támogatás mellett ösztönzően is hatni fiára, aki éppen ezért boldog és kiegyensúlyozott. De, amit még fontosabbnak tartok, egy osztálytársa, Max is teljes mellszélességgel mellé áll. Mint tudjuk, a kortárscsoport megítélése döntő lehet ebben az életszakaszban, így nem véletlen, hogy ezt emelem ki. Harrynek még a lányokkal is mázlija van; Sammy, akire szemet vetett, szintén nem utasítja őt el. Hiszen sem Max, sem Sammy családja nem tökéletes, ráadásul mindkettejükben erős a gondoskodásért felelős gén, de ezt inkább most nem erőltetem tovább, hiszen eszem ágában sincs belemenni a genetikába, még akkor sem, ha erre majd később kicsit mégis rákényszerülök…

Már megszokhatták tőlem, hogy utánanézek helyeknek, tényeknek és tüneteknek. Ezúttal nem kínálok könnyű olvasmányokat. Elsőként mindjárt itt az ADHD és a Tourette. Jó néhány évvel ezelőtt, amikor ez utóbbit először hallottam említeni, a trágár beszéddel és obszcén magamutogatással azonosították. Nos, ha belenéznek az ajánlott irodalomba, látni fogják, hogy korántsem (csak) erről van szó. Ráadásul Harry nem is produkálja a tünetegyüttes eme kirívó megnyilatkozását, mert erről remekül gondoskodik a szerző, Barbara Claypole White. Sok mindent megtudhatunk tőle erről; az általam beszúrt cikkek mindössze a gyógyszerezésben mondanak ellent: https://www.webbeteg.hu/cikkek/neurologia/628/a-tourette-szindroma-diagnozisa-es-kezelese, vagy még kevésbé tudományosan: https://qubit.hu/2020/02/12/sokan-szenvednek-a-tourette-szindromatol-pedig-lehet-hogy-nem-is-betegseg

A lényeg, hogy mindkét tanulmány (vagy cikk, ha ez minősítést is jelent) leszögezi: ez NEM BETEGSÉG, viszont a stigmatizálása nagyon súlyos károkat okozhat a személyiségben. Mélységesen egyetértek Harry alábbi ténymegállapításával: „mindenki hihetetlenül túlértékeli a normalitást.”

Ha utánanéznek a Tourette-szindrómásoknak és a többi fejlődési rendellenességnek, akkor láthatják, mindenütt megemlítik, hogy nagy százalékban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a tanulásban¸ akárcsak Harry, aki a SAT-teszten (az Egyesült Államokból már Európában is átvett érettségi-felvételi vizsgarendszer) maximális pontszámot ér el. Sikeréhez hozzájárul tanárai hozzáállása, akiktől apró engedményeket kap, ha elhatalmasodnak rajta a tikkek. Ilyen eredménnyel aztán irány a Harvard! Na, igen, csakhogy hősünk nem akar a Harvardra menni. Aki viszont el sem is tud elképzelni más utat fia számára az Felix, az Oxfordban végzett apa.

Felix kontrollmániás – ezt tudja is magáról. „Rendmániás náci” – vágja a fejéhez a fia. Perfekcionista – erre még büszke is, hiszen sikeres üzletember, aki mindezt maximális erő- és figyelemhozzáadással, tökéletességre törekvően érte el. Hogy ennek ára is van? Hogyne lenne, hiszen távolságtartó és merev a családjával szemben, Harryt még megérinteni sem nagyon tudja/meri attól félve, hogy megüti a fiát. Hibát keres mindenütt ahelyett, hogy örülne annak, aminek lehet. A pszichoanalízist ezúttal (is) kihagyom, de az világos, hogy az ő múltja sem merő napfény és derű: súlyosan diszfunkcionális családból származik ugyanis. De hagyok valamit Önöknek is a történetből.

Ha úgy döntenek, maguk járnak utána, vajon Felix tünetei mire is utalnak, akkor ezt a bekezdést hagyják ki, és csak a regény elolvasása után térjenek vissza rá! Ugyanis a történet végefelé Felix képes azonosítani magát, mint rögeszmés-kényszeres személyiségzavarral küzdőt; a betegség minden egyes tünetét azonosítja önmagában, és csak az nyugtatja meg, hogy – általa leegyszerűsítve - „az OCD-s betegek meg akarnak gyógyulni, az OCPD-sek pedig nem.”  

Remélem, Önök is úgy látják, itt az ideje egy kis szakirodalom beiktatásának:

• https://stresszdoktor.hu/Amit_az_OCD_rol_tudni_kell.html
• https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B6geszm%C3%A9s-k%C3%A9nyszeres_szem%C3%A9lyis%C3%A9gzavar – ez pedig az OCPD-t taglalja.
• https://www.budaipszichologus.hu/tudastar/szemelyisegzavarok/kenyszeres-szemelyisegzavar.html, ahol egyszerűsítve olvashatunk minderről.
• Ezt pedig azoknak ajánlom, akik úgy hiszik, csak így lehet boldogulni manapság: https://mindsetpszichologia.hu/meg-jobb-vagy-nem-eleg-jo-perfekcionizmus

A két férfi között a kapocs, aki működésben tartja ezt a családot, az természetesen Ella. Ehhez a feladathoz azonban minden erejére szüksége van. De ő is hoz magával egy „családi örökséget”, benne is megvan a hibás gén: édesanyjának 47 évesen leállt a szíve. És ugyan ez nem örökölhető, csak a hajlam, de Ella egy repülőút során infarktust kap. Kiszáll a játszmából és a fiúkra hagyja, hogy megtalálják az utat egymás felé. Belefáradt? Igen. Elhasználódott: Igen. Hiába jön ki a kórházból, többé már nem lesz önmaga, csak valaki, aki most már szintén törődést igényel. Képes lesz-e Harry és Felix megoldani a lehetetlent és felépíteni egy mindenkinek megfelelő jövőt? Nos, erről szól ez a regény. A megvalósítás nem egyszerű, így nincs más hátra, jöhetnek a listák: bevásárlólista, ajándéklista, feladatlista (és – végül – a bakancslista, de nem most!). Azt már látjuk, hogy Felixtől nem meglepő, hogy csak így képes boldogulni, de a család többi tagja is mániákusan gyártja a listákat. Ella is a listák menti szervezi saját és családja életét, de sok más tekintetben is kényszeres viselkedést mutat. De lehet-e egyáltalán épp ésszel kibírni ezt a két pasit?! (A listák korát éljük, ezt nyugodtan elmondhatjuk. Csak azon kezdtem el gondolkodni, hogy mióta kényszerülünk erre a mániákus - már megint ez a szó, de nem tudom kihagyni - cselekedetre. Úgy 25-30 évvel ezelőtt férjem kedvenc mondata volt: „Ha rövid az eszed, legyen noteszed!” Eddig is írtunk fel- és megjegyzéseket, felfirkantottunk valamit, hogy semmiképpen se menjen ki a fejünkből, de a listagyártásra csak az utóbbi néhány évben kényszerültünk. Mikor gyorsult fel ennyire és töltődött túl a világunk?)

Ha valakit ezzel a tudományoskodó ajánlóval elrettentettem volna, akkor sietek leszögezni: ez egy nagyon jól megírt regény! Semmi szakmai magyarázkodás, csak az orvosi kutatások, kórtörténetek pontos beépítése a cselekménybe. Ugyanakkor a történet kellemesen pereg, olykor még mosolyra is késztet. Hiszen az életben annyi mulatságos helyzet adódik, csak a jó oldalról kell szemlélnünk. Ugyan nálunk is „kiverhetné a biztosítékot”, ha egy mókuscsalád költözne be a fürdőszobaszekrénybe, ha egy szülinapos ottalvós bulit tartana barátainak és barátnőinek, vagy hirtelen ránk zúdulna egy meteorológiai anomália jégvihar formájában… Márpedig ez mind, mind bekövetkezik. Az apró, de fontos változások a családtagok hozzáállásában érhetők tetten. (Lehet, hogy nekünk is csak apró változtatásokra lenne szükségünk…?!)

A könyv utolsó 10-12 oldala egyáltalán nem hiányzott. Sőt, kilóg a regényből miután a hollywoodi sikerfilmekre hajazó befejezést produkál. Hagyjuk is, sőt – ha engem kérdeznek – akár el se olvassák!

Viszont ajánlom ezt a kötetet azoknak a szülőknek, akik úgy látják, gond van a gyerekkel, hogy lássák: lehetne rosszabb is.

Ajánlom azoknak, akik sosem elégedettek utódaik teljesítményével, hogy megértsék: nem kell mindig a legtetejére emelni a lécet.

Ajánlom azoknak, akik magukat perfekcionistáknak mondják, hogy gondolják ezt át és ne dobálózzanak felelőtlenül a szavakkal.

És végül ajánlom ezt a regényt mindenkinek, aki csak egy jó könyvet szeretne olvasni.