Olykor idilli, máskor thrillerekre emlékeztetően izgalmas történettel állít emléket az első Londoni Világkiállításnak, a preraffaelitáknak és egy kivételes asszonynak, Lizzie Siddonnak Elizabeth Macneal a Babák városa című regényében.

Ha bele kívánják élni magukat a Babák városának miliőjébe, akkor most ne a Downton Abbay árnyas parkját és hatalmas termeit képzeljék maguk elé. Sokkal inkább hasonlít ez a világ a Sweeney Todd bűzös sikátoraira, a csatornákra, a borbélyüzletre és arra a bizonyos piteboltra. Ebből a gótikus horrorból vegyék még elő Johnny Deep feketével kihúzott szemét, Helena Bonham Carter hullaarcát és máris Önök előtt áll a megfelelő környezet és szereplői. (Ha esetleg nem látták, mindenképpen javaslom a filmet, hiszen műfajának kiemelkedő és kultikus darabja; még akkor is érdemes megnézni, ha Önöktől távol áll a téma.)

A könyv főhőse Iris, aki Salter asszonyság bababoltjában festi az arcokat. Nővére, akinek bőrét eltorzította a himlő, mellette varrogatja a babaruhákat. Iris sem tökéletes szépség; születésekor el kellett törni a kulcscsontját, így tyúkmelle van. Csendes munkálkodásuk közepette csak találgatni tudják, a kezük alól kikerülő darabok vajon egy halott gyermek sírjára vagy egy eleven kezébe kerülnek-e. Hősnőnk éjjelente fest. Ez szíve vágya: igazi vászonra igazi képeket varázsolni. A bababoltban pillantja meg őt Louis Frost, a festő, és kéri, legyen a modellje.

Elizabeth Macneil ugyan állítja, hogy a festő, Louis Frost a saját teremtménye, de – ha alaposabban körülnézünk – találunk egy alteregót a viktoriánus művészvilágban; még a vezetéknevük is azonos és számos vonásában megegyezik hősünkkel, ő pedig William Edward Frost. Ugyan nem tartozott a praeraffaeliták közé, de tény, hogy a Királyi Akadémia többször is kitűntette, és ő építette be újra a festészet témakörébe a női aktot. Sikeres volt és elismert, ami akár a mi Louisunk további sorsa is lehetne. Nézzünk is körül műtermében: https://artuk.org/discover/artworks/search/actor:frost-william-edward-18101877

És ha már a preraffaelitáknál tartunk, akkor had’ jegyezzem meg: valóban az utcákon „halásztak”; a szegénynegyedekben bolti eladók, prostituáltak, kofák és utcakölykök közül választották ki modelljeiket. 

Iris nővére elutasításának és szülei sommás ítéletének terhével kezdi meg új modelléletét. Bár nem könnyű feladat órákra belemerevedni egy-egy pózba, mindenért kárpótolja őt, hogy a festő állja szavát, és elkezdi tanítani. Na, meg lassan egymásba is szeretnek.

Iris „fedezi fel” a P. R. B. (Pre-Raphaelite Brotherhood) tagjainak munkásságában rejlő legnagyobb ellentmondást: míg sílusukban őszinteségre törekedtek, addig témáikat Shakespeare műveiben, Dantéban és a lovagi költészetben keresték. Alaposabb megismerésükhöz számtalan oldalt kínál a net, itt csak egy képmegosztó portált ajánlok, ahol a képek magukért beszélhetnek: https://hu.pinterest.com/szentgrotidavid/preraffaeliták/

De térjünk vissza hősnőnkre! Annak, hogy Iris elismertté váljék ebben a világban, és ne csak egy fokkal legyen feljebb a társadalmi ranglétrán modellként, mintha prostituált lenne, két útja is van; az egyik, hogy Louis elvegye feleségül. Ennek csak egy akadálya van: a férfi nős. A történet végefelé ugyan már haldoklik asszonya, de újranősülni semmiképpen sem akar. A másik megoldás még kevésbé reális; ehhez az kellene, hogy elismert festő váljék belőle - méghozzá nőként. (Van erre példa, méghozzá Lizzie Siddal, aki kezdetben modellje, majd felesége volt Dante Gabriel Rossettinek. Sorsát ismerjük, de nem árt kicsit feleleveníteni: https://www.bbc.com/culture/article/20200103-the-tragedy-of-arts-greatest-supermodel)

Iris a legjobb úton halad festői karrierjének építésében, és Louis is behódolni látszik a házasságot illetően csak, hogy ne veszítse őt el. Nos, ez bizony túl szép, hogy igaz legyen!

Ám van még egy főszereplője a történetnek. De bemutatása előtt ejtsünk néhány szót az év legnagyszerűbb eseményéről: a Világkiállításról.

1851 igencsak eseménydús esztendő az angolok számára. Nem elég, hogy a Királyi Akadémia megrendezi tárlatát - ezt meg sem említeném, hiszen minden évben sor kerül erre -, de május elsején Albert herceg megnyitja a Világkiállítást. Át is nyújtom Önöknek a belépőt erre a különleges eseményre az erre az alkalomra épített Kristálypalotába: https://www.royalparks.org.uk/parks/hyde-park/things-to-see-and-do/the-great-exhibition-virtual-tour?fbclid=IwAR3R1lM6Mk4P8mXTm9E9xlJPMZ_FPJWeiMcqWmT0S26f2bzNdrkBZEdpJG4

És ez még nem minden! Ha már megcsodáltuk a Kristálypalotát a maga teljes pompájában, akkor nézzünk körül a kiállított tárgyak között is. (Ugyan valószínűleg mindenki ismeri ezt a részletet, de azért csak betűzöm ide: a kiállítás egyik aranyérmét a Herendi Porcelánmanufaktúra virágos-pillangós étkészlete nyerte el, amit – köszönetként – Viktória mintásnak neveznek mind a mai napig.) A gőzgépek és mozdonyok, daguerrotípiák, barométerek és az elektromos távíró mellett a kiállítás bővelkedett furcsaságokban. Volt itt kölnivizet locsoló szökőkút, százfontos szappangolyó és ananászruha is. És óriási dinoszauruszszobrok! (A dínók halhatatlanságának ékes bizonyítéka, hogy a tengernyi kiállított tárgy közül egyedül ők élték meg a 21. századot!)

De térjünk vissza a harmadik szereplőre. Ő Silas, az állatpreparátor. Albie-tól, az utcagyerektől vásárol dögöket néhány pennyért, de számára azok érnek igazán sokat, melyek valami rendellenességet mutatnak. Modelljei számára múzeumot szeretne nyitni, de egyelőre beéri azzal, hogy a festőknek árul preparátumokat. (Bizony, bizony! A természethűséget hirdető preraffaeliták is kitömött állatokat örökítettek meg…) Mivel kedvencei a torz testek, így nem meglepő, hogy még a világkiállításra is egy kétfejű kutyapreparátummal nevez be – annyi furcsaság között ez is elfér! Az sem véletlen, hogy Iris törött kulcscsontja is csábítja, olyannyira, hogy mindenképpen meg akarja szerezni magának „mint barátot” – mondja, de képzeletbeli párbeszédeiben teljes odaadást és elragadtatást vár tőle. Kitartóan üldözi, közben arról álmodozik, miként szeret majd bele a lány.  Ha ez nem jönne össze, még mindig helyet kaphat múzeumában. Hogy meddig menne el ezért? Az utolsó oldalakon választ kapunk erre a kérdésre.

Amennyiben kíváncsiak az írónő kulisszatitkaira, akkor feltétlenül olvassanak bele ebbe a háttértörténeti ismertetésbe: https://www.panmacmillan.com/blogs/literary/pre-raphaelite-brotherhood-dante-gabriel-rossetti (Ha ezúttal is a Google-fordítót használják, most kicsit nagyobb képzelőerőre lesz szükségük az értelmezéshez…)

Ebben a rövid ajánlóban képtelen voltam érzékeltetni azt légkört, ami az egész regény alapjául szolgál; mint ahogy azt is az Önök képzeletére bízom, megpróbálják-e előrevetíteni a végkifejletet. Élénk és fordulatos, ugyanakkor gyomorforgatóan naturalista Elizabeth Macneal stílusa, és most örültem igazán annak, hogy még nem találták fel a szagos könyveket, mert akkor – valószínűleg – nem tudtam volna végigolvasni. Pedig kár lett volna kihagyni.