Ha szigorúan követném a saját elveimet, akkor ez az ajánló most a mélyhűtőben pihenne. De – lévén az elvek arra valók, hogy időről-időre kontroll alá vegyük őket – most felülírom a szabálykönyvemet. Teszem ezt egyrészt azért, mert a könyvek legalább az „előjegyezhető” státuszt megkapták a Bookline-nál, másrészt…, azonban erről később. Az sem tévedés, hogy többes számot használtam, ugyanis Colin Dexter Morse felügyelő rejtélyes eseteinek – mindmáig magyarul megjelent - két kötetét veszem ezúttal szemügyre.

Az a bizonyos „másik ok”, ami miatt mégis beengedem ezt a könyvajánlót, az nem más, mint hogy Morse felügyelővel és Lewis őrmesterrel naponta találkozhatnak a magyar tévében. Azonban kicsit fura módon. Ugyanis az elsőként vetített Oxfordi gyilkosságok sosem jelent meg könyvben, talán azért, mert meg sem írták. Pontosabban Colin Dexter nem írta meg, de megtették ezt a forgatókönyvek írói. Nem lenne nagy kihívás nevesíteni őket, de most nem ez a célom. Mindenesetre maximális főhajtásom irányukba. (Az epizódok elején megjelenik az a korrekt tájékoztatás, hogy: „based on the novels” vagy „inspired by the characters”, és ez maximálisan fedi is azt a tényt, hogy valamennyit Colin Dexter ihlette.) Még a Wikipédiában is találunk „Morse” címszót, de a leírás annyira bonyolult, és olyan zagyva, hogy ezúttal ezt mellőzöm… De lássuk, mit tudunk a szerzőről! A legjobb brit krimiket megillető Tőrökből (irodalmi díjak) hármat is kapott; Ezüstöt, Aranyat és Gyémántot is, valamint a Brit Birodalom Érdemrendje sem kerülte el. Mindez nem véletlen, hiszen regényei hetekig a toplisták tetején tartózkodtak, és a tévésorozat utolsó részét 13 millióan látták. Ez azért – pestiesen szólva - nem semmi!

De, hogy segítsek Önöknek kicsit kiigazodni a tévésorozatokban, maradjunk annyiban, hogy elsőként a fiatal Morse eseteivel ismerkedhettünk meg (ez fut Oxfordi gyilkosságok címen). A nálunk látható Lewis, az oxfordi nyomozó a ciklus befejező epizódjait tartalmazza. És igen, jól látják, hogy kimaradt az a sorozat, ami valóban Colin Dexter könyvei alapján készült. Csak remélni merem, hogy azok, akik a filmes jogokkal foglalkoznak, eljutnak ezekhez is!!!

Az első szériában Morse még csak egy kotnyeles kezdő, aki mellett ott áll Thursday felügyelő, a mentor és apapótlék. Végig az őrmesteri vizsgával küszködik, pedig ennek elnyerésére ő lenne a legméltóbb. De esetében is mindig belepotyog valami a levesbe. Azt tudjuk róla, hogy Oxfordban végzett, és diplomáját nem aprópénzen vette. Gyakorta élvezik ki társai, ahogy az egyetemi tantestület donjait leckézteti. De nyomozói szerepéről inkább Thursday-t idézem (közelítően): „Egyszer lesz majd egy haláleset, ami nem lesz több, mint egyszerű baleset. De az nem most lesz.” És ha már megdicsértem a forgatókönyvírókat, akkor most következzen a stáb többi tagja. Ugyanis olyan hihetelenül megkapó és inspiráló képekkel dolgoznak, tökéletesen érzékeltetve a helyet és a ’60-as éveket, ami jóval túlmutat egy egyszerű krimi határain.

A második sorozatra majd kitérek, ha látok belőle valamit…

A harmadik széria már nem Morse-é. Ekkorra ő a sokat emlegetett nagy előd, aki sajnos, már nincs közöttünk. Lewis nyomozó viszi a prímet, és mellette ott áll Hathaway őrmester, a papi pályát elhagyó „kisinas”, akinek a legtöbbször igaza van. Lewis személye pontosan olyan, amilyennek Dexter ábrázolta volna: akkurátus, megrögzötten reális és becsületes. Az ügyek hátteréről ez a sommás véleménye: „Oxfordban vagyunk. Itt minden jelent latinul valamit.”

És akkor most következzen a középső sorozat – immár a könyv alapján.

Az utolsó busz Woodstock felé pontosan úgy kezdődik, ahogyan az a címből (szerencsére ezúttal tükörfordítás!) kikövetkeztethető: kétfiatal lány áll a megállóban, és böngészi a menetrendet, de az utolsó busz általában arról ismerszik meg, hogy lekéssük, és így járnak ők is. A következő képben már egyikük holtan és meggyalázva fekszik egy fogadó parkolójában. Ha nem is azonnal, de Morse szilárd teóriát alakít ki. Már csak annyi kell, hogy ezt tények is alátámasszák. Bekerül a képbe egy (azaz két) egyetemi tanár, egy feleség, és egy pornófüggő fiatalember. Helyszínek és alibik. Nos, előbbiről tudjuk, hogy kellő alapossággal átkutatva objektív eredményre vezetnek. Utóbbiak viszont kedvenc ölebünk esti étkezésével mutatnak inkább hasonlóságot. Mindenki hazudik vagy valaki mégis igazat mond? Netán csak téved? Ám ha egyik elmélete megdől, Morse képes szinte azonnal előállni egy másikkal. Ha az is bukni látszik, akkor ismét az elejéről kezd mindent, és – kalapból a nyulat – ott a következő. Lewis szerepe mindebben annyi, hogy ő végzi a munka fárasztó részét; alaposan utánajár a felmerülő adalékoknak. Köszönetképpen Morse-tól olykor csak ledorongolást kap. Mégis kiváló partnerek ők, mert az őrmester hivatott arra, hogy a felügyelőt olykor-olykor (inkább gyakran) visszarángassa a földre. De ami a leginkább elhomályosítja Morse éleslátását, az a női szépség iránti feltétlen hódolat. Nem véletlen hát, hogy az utolsó oldalon sebzett szívvel kerül ki a nyomozásból.

A második részt, Az utolsó ismert ruházata címűt a fejezetek mottói tették számomra még inkább élvezetessé. Ezekben Thomas Hardy és Oscar Wilde veretes sorai mellett ránk köszönnek a férfivécék trágár elmésségei, valamit az Oxfordi Értelmező Szótár szócikkei. A cím itt is sokat elárul; egy két éve eltűnt fiatal lány felkutatásával bízzák meg Morse-t. Mindezt azért, mert az ügyben eredetileg nyomozó felügyelő közúti balesetben életét veszti. De vajon tényleg csak ennyi történt? Morse azonnal gyilkosságot kiált, és ebben az irányba indul el. Az esethez ezúttal egy középiskola igazgatója, annak helyettese és a franciatanár kapcsolódik, na, meg a szülők. Ahogy halad a nyomozás, dől a gyilkossági teória is. Azonban egy újabb halottal kell számolnunk: leszúrják az igazgatóhelyettest. Eljön a pillanat, amikor már ketten is magukra vállalják a gyilkosságot. De igazat mond akár egyikük is? Az utolsó oldalon kiderül. Morse ezúttal Skóciáig is elmegy a tények és szereplők nyomában. Aprólékos nyomozómunka, csábító testek és mágikus szemek vezetik a felügyelőt – sok-sok tévút után – az igazsághoz.

Mindkét magyarul hozzáférhető könyvben rendkívül következetesen rajzolta meg Morse személyét Colin Dexter. Morse sosem az egyszerűségre törekszik. Kacskaringós és körmönfont elképzelései ugyan rendre csődöt mondanak, de olyankor vissza-visszatér a legelejére. Nem szívesen, de beismeri, ha téved; márpedig erre gyakran kerül sor, és általában Lewis őrmester feladata ezekre rádöbbenteni. Hát, mit ne mondjak, nem viseli jól. Viszont nem ismeri a megoldatlant/megoldhatatlant, és éjt nappallá téve dolgozik egy-egy ügyön. Annyiban nem jelent ez gondot számára, hogy egyedül él, nem úgy, mint Lewis, aki – ha Morse nem ugráltatja valamilyen feladattal – szívesen időzik az asszony szoknyája mellett. Az egyedüllét azonban nem jelenti a női nem iránti fogékonyság hiányát; még akkor is így van ez, ha kielégítetlenségét és kudarcait gyakorta kényszerül orvosolni néhány pint sörrel vagy egy (de inkább több) ujjnyi whiskyvel. Ha Oxfordba látogatva beneveznének egy „Morse és Lewis” sétára, akkor számítsanak arra, hogy nem lehet más, mint kocsmatúra! De mindezekkel együtt sem véletlen, hogy a csúcson Sherlock Holmes és Poirot mellett Morse-nak is ott a helye!

Nem ismerem a Morse felügyelő rejtélyes eseteit megjelentető Perfect Pro Kft. kiadói törekvését, de a jelenlegi kínálatát nézve a fotózás és számítástechnika irányába kacsingatnak. Hogy mit keresett egykor, 2009-ben palettájukon ez a két krimi, azt nem tudom megfejteni. Mint ahogy azt sem, mi lett a többi résszel? Hol veszett el az a 11 kötet, amit „előkészületben” jeleztek, és amiknek még a magyar címét is közölték?! Nem török hősünk babérjaira, és nem keresem tovább az okát annak, miért csak két rész látott napvilágot, de sajnálom. Sajnálom, mert ezt a kettőt felettébb élveztem. Ennek két oka is volt; egyrészt köztudomásúan kedvelem a krimi műfaját, márpedig ez egy igazi „nyomozós” alapdarab, másrészt Colin Dexter és főként a fordító, Katona Terézia stílusa tökéletesen megfelelt „kényes” ízlésemnek. Semmi trágárság, helyette szinte irodalmi értékű szöveg sok-sok összetéveszthetetlen angol humorral! Ne csodálják hát, ha keresni fogom a folytatásokat. (Ó, de szeretnék egyszer eljutni azokba a könyvraktárakba, melyek polcain ott porosodik ebből a kettőből is néhány példány! Úgy érzeném magam, mint a mesebeli maci a málnásban!)

Ha – ahogy én is – véletlenül belebotlanának a Morse-könyvekbe, vagy – kivárva a könyvtárak nyitását – megvárják, hogy az a néhány kölcsönözhető példány hozzáférhető legyen, ott ne hagyják a polcon!