A mi családunkban mindig is az volt a szokás, hogy a sátoros (lásd ajándékozós) ünnepeken a fő ajándék mellé járt egy kicsi is. Ennek az volt a különlegessége, hogy kézzel (és szívvel!!!) készült. A későbbi generációk a DNS mellett ezt is örökölték, és már ötéves unokám is természetesnek veszi, hogy elkészítse a maga kis meglepetését. Persze, ő is elvárja – joggal -, hogy a zsák, csomag mélyéről előkerüljön még valami.

Amikor a Praktika Hétvégi Varrás című folyóirat címoldalának sarkában megpillantottam ezt a tündéri két kis vacakot, rögtön beleszerettem, és tudtam, el kell készítenem. Na, igen, csakhogy egy ötéves fiú már nem dédelget macikat, még akkor sem, ha neki minden is kell. Aztán úgy döntöttem, legfeljebb majd az anyja fog neki örülni. (Már nem volt éppen kicsinek nevezhető a lányom, amikor megkapta például Büttyöt. Róla annyit kell tudni, hogy eredetileg víziló lett volna, de egy Bütty sikeredett. Azóta is köztiszteletben álló szereplője a népes plüss gárdának.)

Hogy jutott eszembe a Max és Móric név? Fogalmam sincs, hogy került elő agytekervényeim mélyéről, de őket ismertem, így megismertetem Önökkel is. Senkit ne tévesszen meg ártatlan kinézetük, ők nem egyszerűen huncutok. Csínyeik a Grimm-testvéreket megszégyenítő horrorba torkollnak, és felnőttként is nagyot ütöttek rajtam. Azóta sem értem, mitől voltak ennyire népszerűek, mert akár hiszik, akár nem még színpadra is kerültek. Wilhelm Busch 1865-ben egy folyóiratban jelentette meg Max és Móric történeteit, mégpedig sok-sok rajzzal, így ők tekinthetőek az első képregényhősöknek.

Még mielőtt elkezdtem készíteni a macikat, borítékolható volt, hogy NEM lesznek előírásosak, vagyis csak közelítőleg fognak hasonlítani a címlapszereplőkre. Ennek első oka rögtön az volt, hogy kihagytam a történelmi pillanatot, amikor éppen be lehetett volna menni egy textilboltba, így aztán nem volt itthon filcem. De kitúrtam egy kétszínű termopulóvert, ami már igencsak megérett a szanálásra, így aztán indulhatott a munka. (Fejlődésben lévő gyermek mellett kinőtt és kissé elnyűtt holmikban nem lehet hiány!)

A szabásmintából csak a testet vágtam ki papírból, hiszen a parányi fül és a karok könnyen kialakíthatók ollóval mindenféle sablon nélkül is. A 10,5x12 cm-es testen először a szűkítőt varrtam be. Ettől lesz „pocakos” kis barátunk. Annyit még csavartam a dolgon, hogy a fül belső részét rózsaszínből vágtam ki, ettől hitelesebbnek tűnt. Felejtsék el a varrógépet, hiszen olyan parányi darabokkal dolgozunk, hogy azokat garantáltan „bekapná” a legjobb Singer is.

Aztán alaposan felforgattam a leírásban megadott sorrendet. Eredetileg kívülről kellett volna pelenkaöltéssel összevarrni a testet, de – mivel híresen nem varrok szépen kézzel – úgy gondoltam, nem árt, ha ez rejtve marad. Így belülről varrtam, hátöltéssel. Kell egy kb. három ujjnyi rés, hogy kellően kitömhessük a macit, ezt a színén varrjuk be. (Ha nincs más, jó a vatta is tömőanyagnak, ez viszont nincs jó viszonyban a vízzel, azaz csomósodik a mosásnál, ezért mindenképpen a flízt javasolom.) Varrjuk össze a füleket és a mancsokat is; utóbbinál elkél némi flíz is, azaz azt is tömjék meg, de kíméletesen.

Ám előbb következett a pofi kialakítása. Ha lett volna filcem, akkor ez akár sétagalopp is lehetett volna, hiszen ebben az esetben mindent elintéz a ragasztó meg a filc (ezúttal toll formátumban). No, de akkor hol a kihívás?! Filc hiányában tessék csak gondosan láthatatlan (azaz minél kevésbé feltűnő) öltésekkel felvarrni az orr alapját. Ezt alá is tömtem kicsit, így plasztikusabb is lett. Jöhet az orr „megrajzolása”; ehhez laposöltést javaslok. (Rá fognak Önök is jönni, hogy legjobb barátjuk a kisolló, „aki” viszont sosincs ott, ahol kellene…)

A lehunyt pillák – viszonylag – egyszerűek világos anyag esetén: csak fel kell varrni. A sötéten ellenben nem látszottak egyáltalán, így készítettem egy „műszempillát”, azaz keskeny fekete anyagot bevagdostam, és ívben felvarrtam.

Jöhetnek a fülek és mancsok. ezeket a varrásvonalhoz rögzítettem. Igen, bele lehetett volna varrni az oldalvarrásba is, de – tapasztaltam! – hajlamosak onnan el-elcsúszni.

Döbbenten konstatáltam, hogy a játékmaciknak nincs farkuk! Ezt az égbekiáltó igazságtalanságot feltétlenül orvosolnom kellett, így aztán kaptak is egy kis jelképes gombócot.

Készen vagyunk! Nincs már hátra semmi más! Hacsak… Hacsak nem döntünk úgy, hogy párosan szép az élet, vagy a maci mellé kell még egy pár, vagy egy kutyus vagy cica is. Innentől kezdve csak a képzelet és a számbavehető anyagok szabhatnak határt tevékenységünknek.

És ha attól tartanak, nem lesz kinek odaajándékozni, biztosítok mindenkit: lesz felvevőpiac! (Durci, a cica – garantáltan be tudják azonosítani, melyik is ő - már akkor megtalálta gazdáját, amikor még kész sem volt, és higgyék el, korántsem a serdületlen ifjúság köréből került ki az új tulaj.)

Fogadják el nyugodtan: a plüssökből nem lehet kinőni! Még az én hátizsákomban is ott figyel Nyuszi, aki… Nos, aki Nyuszi. A lényeg, hogy a lányomtól kaptam kisajándékként.