Elgondolkodtak már azon, Kanada miért szerepel olyan ritkán úticéljaink között? Pedig alig néhány évtizede még ott virított a kivándorlási célországok listájának elején, és látnivalókban sincs éppen hiány ebben a hatalmas északi országban. A kérdésre nem tudom a választ, de végre kezembe került egy könyv (pontosabban kettő), ami végre módot ad arra, hogy kicsit kalandozzunk ezen a vidéken is. Az ihletet Louise Penny Csendélet és Holtan, hidegen című könyveiből kaptam, igyekszem hát élni is vele.
Kanadáról nem írok, még csak linket sem csatolok, hiszen annyira egyértelműen lehet rákeresni. Viszont legnagyobb tartományáról, Québec-ről – és könyvünk helyszínéről – már találtam egy érdekességet, ami nem is olyan egyértelmű, főleg most, a 21. század elején: https://fmc.hu/2017/03/20/quebec-meg-eppen-kanada-de-vajon-meddig/
Nocsak! Hát, ezek szerint ott sincs kolbászból minden kerítés!
De szűkítsük a kört, és térjünk rá Three Pines-ra, erre a ki falura, ahol történeteink játszódnak. A térképen ne keressék, ellenben nézzék meg Knowlton-t, hiszen ez a település ihlette meg a szerzőt. Mondjuk, nem csodálom. Még akkor sem, ha ide csak az jut el, aki vagy itt született vagy eltévedt Montreál felé félúton… Annál jobb, a varázs – mint tudjuk – véges kiterjedésű. Viszont aki ott él, vagy odatéved, az nem tud szabadulni hatása alól.
Már a település neve is igazán beszédes: Three Pines többet jelent egyszerűen három fenyőnél. Mint azt az egyik szereplőtől megtudhatjuk, hajdanán, a Függetlenségi Háború alatt és után ez a három fa jelentette a menekülni kényszerülő királyhoz hű embereknek azt, hogy itt befogadó közösségre találnak. Ez a befogadás mind a mai napig a falucska „lelke”.
Ha az már nem is kétséges, hogy Québec-et látni kell, az már erősen megfontolást igényel, hogy mikor? Északi ország, tehát borítékolható, hogy hidegebb az éghajlat, mint nálunk. Szóval, ha valaki a hasát szeretné süttetni a tengerparton, az ne itt tegye! Nyáron ugyan kellemes az éghajlat, de ősszel annyi a csapadék, hogy a mindig esős Anglia elbújhat mögötte, és télen… Ha a hidegre keresünk analógiát, akkor Szibériát szoktuk emlegetni, pedig Kanada nyugodtan elfoglalhatná helyét szótárunkban: –15°C körüli a napi átlaghőmérséklet, ami akár -40°C alá is eshet. Louise Penny nem is hagyja ezt említés nélkül; szerepeltet egy ilyen éjszakát, amikor ráadásul még tűz is pusztít…, de erről később.
Nem véletlen, hogy a második könyv egy curling mérkőzés körül forog, hiszen ez Kanada jeges nemzeti sportja, még akkor is, ha – mint azt az egyik szereplő találóan megfogalmazza: „ha egy pár férfi ácsorog seprűvel a kezében, és az egyik őrülten ordibál, na, az a curling”. (Ha nem tudják elképzelni, akkor nézzenek sporttévét, merthogy ez immár olimpiai sportág!!!)
Aztán itt vannak a könyvek. Könyvek, de mindenütt! Nemcsak abban a sajátos könyvesboltban, ahová vissza is lehet vinni a kiolvasottakat, hogy újabbakra cseréljék, de az otthonok állandó „dísztárgyai” is könyvek. (Persze, hogy imádom az egész települést összes lakójával egyetemben, és – persze – Louise Pennyt, a szerzőt, hogy mindezt megörökítette vagy megálmodta!) És ha már jelen vannak a könyvek, akkor onnan a szerzők sem hiányozhatnak. Remek alkalom ez arra, hogy megismerkedjünk például Whisten Hugh Audennel. Akadnak, akik a 20. század legnagyobb költőjének tartják, mi pedig nem tudunk róla semmit. Ezt pótolandó olvassák el és hallgassák meg egyik versét a szerző tolmácsolásában: https://lyricstranslate.com/hu/funeral-blues-temet%C5%91-blues.html
Ha már költőknél tartunk, akkor eljött az ideje, hogy „benépesítsük” Three Pines-t. Kezdjük rögtön Roth Zardoval, aki amellett, hogy remek verseket ír, még a helyi tűzoltóság parancsnoka, és a curling csapat kapitánya is. Emellett egy zsémbes és kiálhatatlan vénasszony, akit így ír le Myrna, a könyvesbolt tulajdonosa (mellesleg megcsömörlött pszichológus): „azt hittem, Rutnak valamikor volt egy stroke-ja, de ha volt is, akkor azt még az anyaméhben szenvedte el.” Ebből is látszik, hogy Ruth imádnivaló!
Aztán ott van Peter és Clara Morrow. Mindketten festők, csak Peter sikeres, viszont felesége tehetségét még nem fedezték fel, de ha azt írtam, hogy a befogadás a falu lelke, akkor Clara a szíve.
Three Pines nem lenne az, ami Olivier és Gabri nélkül. Ők üzemeltetik a helyi motelt és az éttermet, emellett mindketten melegek. Melegek, akik otthonra találtak itt. Bisztrójukban minden egyes tárgyon árcédula lóg, mivel régiségkereskedők is. (Egyszer, amikor összevesztek, még Gabri is fellógatott magára egyet, és amikor három kölyök sárral dobálta meg a fogadót, minden falubeli eljött, hogy megtisztítsák a szennytől. Aztán…, de ne szaladjak előre!)
Hogy – majdnem - teljes legyen a csoportkép, még meg kell említenem Ben Hadley-t. Ő Peter legjobb barátja, de Clara ugyanezt mondaná magáról. Egy furcsa és félelmetes házat örökölt fél éve elhunyt anyjától, ahol a pincében kígyók élnek.
És végül a Csendélet áldozata: Jean Neal. Hogy ő lesz a regény alanya és tárgya, azt mindjárt az első mondatban elárulja a szerző, tehát ezzel még nem követtem el semmiféle (el)árulást. Jean a falu köztiszteletben álló nyugdíjas tanítónője, aki egyéb karitatív szerepeket is vállal. Halálát vadászbalesetnek is vélhetnénk, hiszen a faluban mindenki profi módon bánik ezzel a fegyverrel, ám Jane testéből hiányzik a nyílvessző. És így a tettes bárki lehet. De a faluban nincs olyan, aki ne szeretné vagy tisztelné őt. Hogy lehet mégis ő az áldozat? A messzi múltban vagy éppen a jelenben kell keresni a gyilkos indítékát? A lényeg, hogy az idős hölgy még ráadásul fest is, bár képeit mindezidáig nem látta senki, ahogy otthonában is csak a konyhába engedte belépni vendégeit. Most azonban benevezi egyik művét, a „Vásárnapot” egy festői megmérettetésre…
Ugyanezt az írói taktikát alkalmazza Louise Penny második könyvében, a Holtan, hidegenben is, azaz azonnal elárulja, hogy ezúttal CC de Poitiers válik gyilkosság áldozatává. CC éppen az ellentettje Jean Neal-nek; ő a „sötét felhő Three Pines egén”. Egész brandet akar felépíteni egy meglehetősen zagyva filozófia mentén. Ráadásul ez valamiféle buddhista tan akar lenni, márpedig buddhista centrum van a faluban, ami ugyanazt a nevet viseli, mint amit CC akar adni a sajátjának: Légy nyugodt! Ezt az intézményt Anya vezeti, aki a település legsúlyosabb egyénisége (ebből is nyilvánvaló, hogy a jóga nem egy fogyókúrás sport…). Nagyratörő álmai vannak, sok-sok pénzről, hatalomról és hírnévről. Hogy mit keres ő egyáltalán Three Pines-ban? Miért költözött ide tutyimutyi férjével és kórosan elhízott lányával? És ki gyűlöli annyira, hogy a gyilkosságtól sem riad vissza? Kiderül.
Nincs más hátra, mint bemutatnom a címben jelzett „nagyon szerethető nyomozót”, Armand Gamache-t. Ha más erénye nem is lenne, akkor mindjárt az első, hogy felesége könyvtáros, akivel rendre megosztja egy-egy nyomozása kapcsán felmerülő gondolatait. Emellett hihetetlen empátiával bír; ennek okán például olyannyira megkedveli az ügyben szereplőket, hogy azon aggódik, nehogy valamelyikük legyen a tettes. Kiváló pedagógus, akit istenítenek a beosztottjai. Nem véletlen, hiszen életre szóló tanácsokkal és intelmekkel látja el őket, amik mentén maga is él. Mindezt négy egyszerű mondatban fogalmazza meg: „Nem tudom. Segítségre van szükségem. Sajnálom. Tévedtem.” A legjobb tanár sem adhatna ennél jobb fogódzót. Hosszas, meghitt beszélgetések, hirtelen felmerülő apró részletek, szétfutó szálak, amik majd valahol úgyis összefutnak. Gamache elkövetett pályafutása során egy olyan hibát, ami miatt felettesei sosem rá gondolnak, ha előléptetésről van szó. Csakhogy ezt felügyelőnk egyáltalán nem bánja, hiszen a létra felsőbb fokáról már más lenne a világ; onnan már csak az eredmény látszik, az odáig vezető út nem. És éppen ezért Gamache a Sûreté legelégedettebb embere.
Az már látszik, hogy ezek nem gyorsan pörgő piff-puff történetek, nincsenek autós üldözések, sem füstölgő pisztolycső (azt sem tudom, nyomozóinknál van-e egyáltalán fegyver..). Inkább az az Agatha Christie-sen csordogáló, gondolkozós, megfigyelős és ráérzős, igazi krimik.
(Már látom, hogy sikerült kedves barátnőm kedvére tennem, ugyanis alig árultam el valamit a cselekményből. És – mint megtudtam – ő, amikor eljut ajánlásom olvasása közben a történetmeséléshez, akkor ott abbahagyja. Ezúttal nyugodtan végigolvashatja a bejegyzést.)
Még valami hiányzik, hogy teljes legyen az átélés. Ez pedig a zene. No, nem Vivaldi Négy évszakának szelíden szállingózó hópelyhecskéi, a kanadai hóviharoknak azokhoz semmi közük! Hanem Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyének minden elárasztó hangjai. Hogy miért éppen ez a darab? Megtudják – ezt is -, ha elolvassák Louise Penny két kötetét.
Van még a Gamache-történeteknek két darabja – angolul. Valamiért ezek nem kerültek fel a Könyvmolyképző kínálatára; nem tudom, lefordíttatták-e egyáltalán. Pedig abban biztos vagyok, nem csak engem varázsolt el Louise Penny regénye, és mások is szívesen olvasnák el a folytatást. Ezért:
Kedves Kiadó!
Várjuk A legkegyetlenebb hónap és a Szabály gyilkosság ellen című köteteket.
Köszönettel: a Louise Penny rajongók
