Nem emlékszem arra, hogy valaha hallottam volna kereskedelmi rádióban könyvet reklámozni. Ám – a csoda bekövetkezett –, éppen ez történt Richard Osman A csütörtöki nyomozóklub című regényével.

A csodáknak utána kell járni, ezért beszereztem a könyvet, és mivel különben is hitetlen Tamás vagyok, ráadásul szeretem visszájára fordítani a dolgokat – hiába, a rossz májam! - azonmód bele is fogtam, és most éppen azon ügyeskedem, hogy minél kevesebbet áruljak el a cselekményről, és minél többet a környezetről és a szereplőkről.

Az első húsz oldal után először Coopers Chase-be, a történet színhelyéül szolgáló nyugdíjasfaluba szerettem bele. Adva volt egy lakóit vesztett kolostor és az ahhoz tartozó kórház. Eköré szerveződött a több házból álló település, ahol az erdős-dombos kenti vidéken még egy tó is megtalálható, amihez egy mesterségeset is ragasztottak. Aztán van itt tekepálya és úszómedence (+ egy gyógy is, csakhogy mindenkinek kedvére tegyenek). Lehet zumbázni, vagy a Pilatest űzni, de a könyvtár és a társalgó sem hiányozhat, mindezeket a kolostor hajdani épületébe telepítették. A kórház sem üres; a Fűzben azok pihennek, akik már nem tudják ellátni magukat. És a végső állomás sincs messze: az Örök Nyugalom Kertjében – mint hajdan az apácák - mindenki megtalálja a békét. Naponta indul egy kisbusz a közeli nagyvárosba, hogy tényleg ne legyenek a lakók elzárva semmitől. Jól hangzik? Nekem tetszene!

Ismernek, utánanéztem, vajon kedves kis országunkban található-e ilyen jellegű, csak nyugdíjasoknak szánt település? Mondhatnám, hogy van egy rossz és egy jó hírem, de inkább csak rosszat találtam. Ugyanis Debrecen határában épülne egy Nyugdíjas Falu, ha… (Hát, ez az, amibe szerte e hazában belefutunk: ez a fránya „ha”! (Lásd a teljes cikket: https://www.portfolio.hu/ingatlan/20190921/magyar-luxusnyugdijasoknak-epulne-csodakozpont-bukta-de-sikersztori-is-lehet-a-nyugdijas-falu-401275) Hiába a nagyszerű tervezés, ha Debrecen csakis turisztikai célra bocsátaná eladásra az adott területet. Ez pedig nem az! (Pedig lenne itt minden, mi szem-szájnak ingere; a salakos teniszpályát és a barkácsműhelyt egyenesen nekem találták ki, de még azt is megfontolnám, hogy megtanulok golfozni…) Folytatva a rossz hír kifejtését: arról már nem is beszélek, hogy ezt a csodatelepülést „luxusnyugdíjasoknak” hoznák létre. Hogy ezek alatt kiket kell értenünk? A külföldről hazatelepülőket. Rendben, de velünk, akik nem települtünk sehová, velünk mi lesz? Pedig még a cikkben említett (eredeti!) összeget sem tartom túlzónak, ennyit nekünk is megérne. Úgy tűnik, ebből a projektből, bizony, minket kihagytak, így aztán nem is állnék ki teljes mellszélességgel az ügy mellett. De született egy aprócska ötletem. A beruházás legnagyobb költségét az infrastruktúra kialakítása teszi ki. Mi lenne, ha meglévőt használnánk? Ha nálunk nincs is felesleges apácakolostor, de akad még néhány kiürített laktanya. Mindegyiket felhasználták vagy lerombolták? Ha nem, akkor ott kellene kereskedni! Garantálom, hogy - kizárólag a „nem-luxusnyugdíjas” kategóriában - telítődnének a lakások. Nehéz szívvel ugyan, de talán még a golfpályáról is le tudnánk mondani…

Arra már kezdenek rájönni a fiatalok is, hogy attól, hogy valaki nyugdíjba megy, még nem kell őt leírni. Ha szellemi épségüket megőrzik, bizony a tapasztalat csak bónusznak számít. Agatha Christie már csak azért is ihletőként szolgálhatott, mert sem Poirot, sem Miss Marple nem tartozik az ifjak közé, mégis elméjük olyan szárnyaló, hogy nyugdíj ide, aktív korszak oda, mindenben lepipálják a náluk 20-30-40 évvel fiatalabbakat. Azért az sem véletlen, hogy ma már kitolódott a „középkorúság” határa is, valamint megalkották az „ezüst-„, „arany-„ és „szépkor” kifejezéseket is, márpedig a nyelv a jelenségek után ballag általában.

Négy hősünk átlagéletkora a 80-hoz közelít. Tőlük telhetően megtesznek mindent, hogy elkerüljék, vagy legalább késleltessék a szellemi leépülést. Kinek-kinek saját technikája van erre; Ibrahim például lefekvés előtt a világ országait és azok fővárosait párosítja gondolatban – és ÁBC sorrendben. De a kedvencem Elizaberth-é: ő minden napra kitalál egy kérdést, amire valamilyen konkrétum a válasz: szám vagy név. Ezt a naptárába két héttel későbbre írja be (a választ is, de csak a lap aljára!) Lehet, hogy ki fogom próbálni. De ne gondolja senki, hogy ezzel beérik és már mást sem tesznek, mint várják az elkerülhetetlent. Nem bizony! Csütörtökönként a kirakószoba (ilyen is van, de ne higgyék, hogy itt teszik ki a nemkívánatos egyedek szűrét, csupán a sok-sok darabos puzzle-hoz nyújt megfelelő terepet) a „Beszélgetés a japán operáról” című programnak ad otthont. Ember nincs, aki ide betenné a lábát! De éppen ezért választotta ezt a címet Penny, Elizabeth, Ron és Ibrahim, hogy ezen álca alatt megoldatlan bűneseteket vizsgáljanak újra. Penny nyomozó volt, Ron véresszájú szakszervezeti aktivista, Ibrahim pedig pszichiáter. Elizabeth…, nos, az ő hajdani foglalkozása tabu, de mindig tartozik neki valaki egy szívességgel (MI5-os vagy MI6-es háttérre gyanakszom!).

A beszélgetések tárgyát képező bűnügyek aktáit Penny másolta le, és hozta magával, hogy nyugdíjasként ráérősen gondolkodjon el a megoldáson. Penny azóta már a Fűz lakója, de helyébe lépett Joyce, aki ugyan „csak” ápolónő volt, de ennél persze sokkal több. Ő az, aki megnyugtat, helyére tesz, megvigasztal és rávilágít, valamint naplót ír. Ja, és a mai napig próbálkozik a pasizással. Egyszerűen ilyen; nem szeret egyedül élni. (Vagyunk így ezzel egy páran…) Ők négyen barátok, ha az, hogy mindenben támogatják egymást, annak minősül. Kölcsönös tisztelet és elismerés. Számukra ez a csapatmunka lényege. Csoda, hogy nem marad előttük homályban semmi?! Legyen szó akár múltbéli, akár most bekövetkezett gyanús halálesetről, ők a maguk precíz és kreatív módján felgöngyölítik a szálakat. Mondhatnánk, kicsit besegítenek a nyomozásba. Előbb-utóbb hasznosságukra Chris Hudson, a Yard embere is ráébred. Persze ehhez kell némi nyomás Donna de Freitas közrendőr részéről, aki egy bűnmegelőzési konzultáción már szembesült hőseink kvalitásával.

És ahogy megígértem, itt el is engedem a kezüket. Ám ha ragaszkodnak a hullákhoz, akkor elismerem, abból is van megfelelő számban.

Richard Osmannak is szeretnék – innen a távolból - üzenni:

Szívből gratulálok a regényéhez! Bár nem láttam tévés produkcióban, ha élőben is ennyire jó, akkor abba ne hagyja a szereplést! Mint ahogy ne hagyja abba a sorozat írását se! Értem én, hogy ideje egy részét a filmes tárgyalások teszik ki, és nagyszerű, hogy Steven Spielberg ráharapott a dologra (a castingra nekem is lennének javaslataim…). De, bár a megfilmesítés bizonyára sokszorosát hozza a konyhára, mint a könyvkiadás, gondoljon szegény olvasókra, valamint arra, hogy amíg a film – mondjuk – 2 órás, addig egy könyv elolvasása mennyivel hosszabb ideig tartó élvezetet jelent! Szóval, bízza az ügyvédekre a tárgyalásokat, és a figyelmét inkább a következő sztorira irányítsa. Mert csak remélem, hogy nem fogyott ki az ötletekből, és olvashatjuk még a „csütörtöki nyomozók” (úgyis, mint „négyek bandája”) újabb nyomozásairól. Még azt is elfogadom, hogy – kihalásos alapon – a szereplők változni fognak, de ez az élet rendje, amint azt Ön is zseniálisan elfogadtatta velünk. Tökéletesen egyetértek a borító egyik értékelésével (persze, csak kivételesen): ”Izgalmas, megható és hangosan röhögős.”

Nos, ha kedvet kaptak, kezdjenek neki az olvasásnak, de ha meg is akarják oldani a rejtélyt, figyelem, kövessék pontosan az eseményeket, mert minden momentum fontos lehet!