Nagyon szeretem Gaudi épületeit, a krimi műfajában pedig az egyik alfaj legjobb regényének tartom Dan Brown A Da Vinci-kód című regényét. Ezek után ne csodálják, hogy a könyvtárban tökéletes „hívószónak” bizonyult A Gaudi-kulcs, a katalán szerzőpáros Andreu Carranza és Esteban Martín kötete, ami krimiízű kalandokat ígért.

Közülük Carranza többszörösen díjazott újságíró, Martín pedig antropológus, meg - nem kicsit – polihisztor. Valószínűleg ő az, aki mindent (is) belepakol a történetbe; van itt történelem, vallás- és építészettörténet, politika, felsőbbfokú matematika és számmisztika, na meg a keresztesek, a szabadkőművesek és a Mória lovagjai vagy fái, akiknek létezésére semmilyen adatot nem találtam. (De, persze, az összesküvés-elmélet szellemében akár létezhettek is.) Ja, és az ukrán maffiát meg a jakuzát ki is felejtettem a felsorolásból. Hogy ez így együtt kicsit soknak tűnik. Nekem az volt. Nem volt egyszerű kihámozni a releváns információkat, vagyis elválasztani a búzát az ocsútól. Lehet, ez volt a szerzők célja, vagyis rendesen összezavarni az olvasókat. Mindegy. Ahogy én Gaudit választottam ki, úgy kinek-kinek lehet saját választása a rengeteg tény, név, dátum és adat közül. Hogy melyik fejezetet melyükük írta, azt remekül le lehet követni; Martín adagolja az információt, míg Carranza bonyolítja magát a cselekményt.

Ha a történetről előzetesen többet szeretnének tudni, akkor ne ezen a blogon keressék. Annyit azért elárulok, hogy hősnőnk, María nagyapja közeledni érzi halálát, így a lányra és annak barátjára, Miguelre, a matematikusra bízza egy életen át őrzött titkát. Igyekeznie kell, hiszen elméje olykor elhomályosul, és – az üldözőktől való félelmében – csak rejtjelezve adhatja ezt tovább. Az öreg hajdan Gaudi tanítványa és fogadott fia volt, és annak meggyilkolása (bizony, az a villamosbaleset nem volt véletlen!) után ő lett Mória fáinak egyike, aki a világot megrengető és megváltoztató hagyatékot vett át a mestertől. Halálával immár ennek őrzője María lesz. Mit kell őriznie? Mit kell tennie vele, ha rátalál? Nincs sok ideje a rejtvényeken gondolkodni, hiszen a nagyapát is „baleset” éri, és gyóntatójának halála már színtiszta rituális gyilkosság. Őrült rohanás kezdődik, amiben csatlakozik hozzájuk egy japán lány és egy könyvkereskedő is. A megfejtéshez vezető nyomokat ráadásul Gaudi barcelonai épületei rejtik.

Hihető a történet? És – ha végigolvassák a könyvet - a következtetés? Ó, igen, miért is ne lehetne?! Ha simán elhisszük Dan Brownnak, hogy Mária Magdolna leszármazottja még ma is itt él közöttünk, akkor miért is kételkednénk a spanyol szerzőpáros megfejtésében? Hogy én hiszek-e Esteban Martínnak és Andreu Carranzának? Nos, nem győztek meg.

(Gyakran volt „déja vu” érzésem olvasás közben: Dan Brown is így futtatja a cselekményét és hőseit. A műfajra A Da Vinci-kód óta többen is ráéreztek; többek közt Steve Berry és José Rodrigues dos Santos is hasonló sémát követ. Bár bevallom, utóbbit sokkal többre tartom, mert lényegesen tartalmasabb és kevésbé sablonos, mint amerikai kollégája.)

Most elengedem a cselekményt, és rátérek arra, ami miatt belekezdtem, és tisztességgel végig is olvastam a regényt, ez pedig nem más, mint Antoni Gaudi.

Bár még sosem láttam élőben, amióta Antoni Gaudi épületeit művészeti albumokban megpillantottam, azóta vagyok nagy rajongója. Magam is kissé nonkonformista lévén – mindig is azokat a művészeket helyeztem előtérbe, akik nem illeszkedtek a soros mintába; akik valami olyat teremtettek, ami értelmezhetetlen volt korukban. Gaudi művészete mind a mai napig megosztó. Ugyan senki nem meri nyíltan kritizálni, de biztos vagyok abban, hogy sokaknak nem tetszik. Túl színes, túl mozgalmas, túl sok. Sokan tartják őt eklektikusnak, ízléstelennek, sőt hivalkodónak, egyenesen giccsesnek. A ma oly népszerű minimalista stílustól pedig annyira idegen, mint a sárkánytól az, hogy köpjön inkább vizet…

Gaudi nekem nem egyszerűen építész, hanem építőmester. Mint a középkori katedrálisok névtelen alkotói, ő is ott állt nap, mint nap nagy művénél – kvázi művezetőként -, és követte, sőt olykor (azaz gyakran) megváltoztatta az építés menetét. Mindez nem véletlen, hiszen minden egyes alkotásánál a természetből indult ki. Márpedig az nem ismeri az állandóságot, a körzőt és a vonalzót, sőt a tervezőasztalt és a papírt is csak nehezen tűri, és néha ellenük szegül. Gaudi azt használta ki, hogy a természetben nem létezik egyenes vonal, sem vízszintes, sem függőleges. Minden hullámzik, dől és inog. Mégis, a hegyek világ legstabilabb „építményei” és az ember gerincoszlopánál nincs teherbíróbb. A szimmetria sosem tökéletes, hisz tükör által csak homályosan látunk… Viszont ha van fény, akkor vannak színek – méghozzá erőteljesek és egyáltalán nem homogének, és a bonyolult olykor végtelenül egyszerű. Na, eddig tartott a művészetfilozófiai értekezésem. Mert Gaudi munkáit mindenféle háttér ismerete nélkül csodálom. Hiába tölt meg kisebb könyvtárnyit a szimbolikájáról írott dolgozatok összessége, nem kell mögöttes tartalmat keresnem ahhoz, hogy áhítattal nézzem épületeit.

Ma már egy könyvesboltig vagy könyvtárig sem kell elmenni ahhoz, hogy képeket láthassunk Gaudi Barcelonájáról. Elég, ha a mester nevét beírjuk az intenetes keresőbe, és már lehet is ámuldozni. Éppen ezért ide csak két videó linkjét tűzöm, hogy – szinte – élőben is követhessék a mester tevékenységét: https://www.youtube.com/watch?v=H8sofjHtEq8. Ez a séta a Güell-parkot hivatott bemutatni, a következő pedig 4 legismertebb alkotását: a Güell-parkot, a Casa Milàt, a Casa Batllót és a Sagrada Famíliát: https://ww w.youtube.com/watch?v=h0Gm3dI0X_s

Magam szeretem kettéválasztani egy művész életét a műveitől. Mindezt azért, mert én (vagyis mindannyian) már pusztán csak a műveit szemléljük, nem a hajdani embert. De Gaudiról feltétlen meg kell jegyzenem, hogy közel áll a boldoggá avatáshoz. Úgy bizony; a Sagrada Família, ez a szegények templomának is nevezett épület, valamint Gaudi mérhetetlen istenhite még a Vatikánt is megkísértette. Jelenleg egyetlen akadály áll az avatás útjába: hiányzik a csodatétel. Nem értem őket. Mi az, ha nem csoda, amit ő alkotott, mi az, ha nem a hit feltétlen megnyilvánulása? El kellene fogadniuk a „alkotott csoda” fogalmát, és máris elhárulna az akadály. Már magában az is egy kisebbfajta csoda, hogy a világon ez az egyetlen olyan műemlék, amit még a mai napig is építenek. Ez viszont nem csoda, hiszen ki képes Gaudi nyomába lépni?

Azért, hogy Önöknek több információval szolgálhassak, rendesen körülnéztem a neten. Bár ezt Önök is megtehetik, ezek voltak a leinkább inspiráló, egyben kevésbé tudományos(kodó) cikkek:
https://papageno.hu/featured/2020/06/vele-ert-veget-a-sajatos-hispan-epiteszet-antoni-gaudi-muveszete/
https://www.magusmuhely.hu/gaudi-nelkul-vilag/
https://divany.hu/vilagom/2019/10/08/gaudi/
Ám ha többet szeretnének tudni a mesterről, akkor egy dokumentumf!ilmet is kínálok életéről: https://www.youtube.com/watch?v=1Lt7PF3Z5Og

Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy Barcelonát felvegyem – no, NEM a bakancslistámra (!), csupán – a feltétlenül megnézendő úticélok közé. Önöknek ehhez még el kell olvasni a könyvet.