Engem már az is megnyugvással (és reménységgel) tölt el, hogy nem minden skandináv teszi elviselhetővé hőérzetét brutális gyilkossággal és egyéb perverziókkal a közmondásos hosszú téli estéken. Mert hát, íme, itt az üdítő (vagy éppen melengető) kivétel Jonas Jonasson személyében, aki a százéves ember története, valamint két, ugyancsak nagyon szórakoztató könyve után ismét megvillantotta a svéd jellem szellemes aspektusát az Édes a Bosszú Részvénytársaság című kötetében.

Pedig olyan témákat dolgoz fel, hogy simán rittyenthetett volna köréjük egy jófajta pszichothrillert is, és mégsem így tett.

Itt van mindjárt a rasszizmus. Gondolhatnánk – már csak a svéd futballválogatott névsorából kiindulva -, hogy ez ott nem lehet téma. Pedig az. Nem fogok idelinkelni cikkeket, amelyek például a Sverigedemokraterna elnevezésű párt parlamenti előrejutását mutatják. Olyat sem, ami a legjobban fizetett focistájuk kijelentéseit tartalmazza. Pedig tehetném. Maradjunk inkább csak annyiban, hogy Svédországban sincs kolbászból a kerítés. Már csak azért is maradjunk, mert a politikával az a legnagyobb bajom, hogy nem hagyja magát lerázni; kullancsként akaszkodik ránk, és csak Isten a tudója, miféle betegséget terjeszt. Befurakszik a mindennapjainkba, és olyan indulatokat gerjeszt, amire idáig kis hazánkban csak a foci volt képes. Attól, hogy nem vagyok hajlandó politizálni, véleményem még van, mint ahogyan Jonassonnak is, akit viszont semmi sem tart vissza attól, hogy ezt beleszője regényébe. De nem csak erről van véleménye; finoman ecseteli a svéd szociális háló mibenlétét, a mindenütt jelenlévő adminisztrációt, de kitér a 21. század egyik legnagyobb „találmányára”: az internetes gyűlöletfórumokra is. Teszi mindezt olyan szellemesen, hogy még talán maguk az érintettek sem sértődnének meg rajta.

De művészeti ismereteit is megcsillogtatja; ugyanis a történet egyik szereplője Irma Stern, a festőművész. (Képeiből itt láthatják összegyűjtve a legtöbbet: https://hu.pinterest.com/wenstudio3/irma-stern/)

Amit Jonasson Irma Sternről ír, mind egy szóig igaz. (Akkor miért kételkednénk éppen abban, hogy egyszer egy maszáj javasember mentette meg az életét?!) De ha már egy művészt belekever a történetbe, akkor rövid stúdiumot tart nekünk a ’30-as évek művészvilágáról, valamint Hitlerről, aki mindebből csak a nemzeti romantikus festészetet tartotta egyáltalán művészetnek. A modernisták semmire sem jók, de pénzt azért lehetett belőlük csinálni…

Ember nem akadt még – úgy három éves kortól felfelé -, akit nem kísértett volna meg a bosszú gondolata. Először azért akarunk bosszút állni, mert a másik elvette a homokozóvödrünket, másodszor azért, mert állandóan ugat a kutyája, harmadszor…, nos, itt a lehetőségek sokasága kínálkozik. Ezek egyike lehet az, hogy kisemmizett vagy éppen tönkretette az életünket valaki. Kézenfekvőnek tűnik, például a szomszédot egyszerűen bokán rúgni. De abban nincsen semmi finesz! Nem is beszélve a nyilvánvalóról, ugyanis rögtön tudni fogja, hogy mi voltunk az elkövetők. De erre, ugye, nincs szükségünk.  Történetünk egyik szereplője, Hugo Hamlin – lévén remek marketinges – azonnal réérez arra, hogy a bosszúra igen jövedelmező üzletet lehet alapítani. Hiszen a bosszú annál édesebb, minél fifikásabb, de ennek kiötlésére nem mindenki alkalmas. Az mindenesetre kiderül, hogy az értelmiségiekből kifogy minden intellektus, ha erről van szó. Nem úgy Hugo barátunkból, aki csak a törvénytelenségnél szabja meg a határt, amikor megalapítja az Édes a Bosszú Részvénytársaságot.

Hugo irodájába tér be – egyáltalán nem véletlenül – két további szereplőnk: Jenny és Kevin. Őket Jenny volt férje, Victor Alderheim hozta össze – akaratán kívül. Ugyanis Victor, aki műkereskedő, elvette főnöke leányát, hogy biztosítsa saját maga számára az üzlet tulajdonjogát. Miután sikerrel járt, el is vált feleségétől, és kellően kiürítette annak zsebeit és bankszámláját. Kevin viszont Victor – egyáltalán nem kedves – nevelt fia, akinek felnevelésére komoly összeget kapott annak haldokló anyjától. Miután mindenki meghalt, aki ügyleteit felügyelte volna, elvitte Kevint Afrikába, egész pontosan a maszájok földjére, és kitette a semmibe. Öt év után Stockholm szép (ám hideg) városában arra várt, hogy végre halottá nyilvánítsák nemkívánt fiát. Csakhogy Kevint nem falták fel az oroszlánok, hanem szépen felnevelte őt ifj. Ole Mbatian, a javasember. Akkor ment csak vissza eredeti hazájába, amikor harcossá avatásának elengedhetetlen követelményeként meg akarták rövidíteni férfiasságát. És bár képes volt szemmel verni egy oroszlánt és átúszni a krokodiloktól hemzsegő folyót, ez még neki is sok volt. Irány Svédország! Zsebpénz gyanánt még magával vitte – immár ezt a címet ténylegesen megérdemlő – nevelőapja egyik elzárt kincsét: egy összetekert festményt. Amit az öreg festett. Vagy nem.

Kétség sem fér azonban ahhoz, hogy ők ketten jogosan kívánnak bosszút állni a műkereskedőn. A terv kezd körvonalazódni, sőt már az előkészületekkel bíbelődnek, amikor megjelenik a színen ifj. Ole Mbatian, akinek hiányzik a fia és egyben utódja a javasemberi poszton. Bosszút végrehajtani sosem egyszerű, főleg, ha partnerünk egy maszáj harcos, akinek elvei vannak. Kerül, amibe kerül! (Ezúttal jó sokba.)

De immár teljes a társulat, kezdődhet a műsor!

Az egész cselekményt elmesélhetném, ezúttal cseppet sem csorbulna az olvasás élvezete, hiszen Jonas Jonasson mesterfokon űzi a humort. Olyannyira szellemes, hogy a sztori nélkül is élnek a poénjai. Csak azért nem folytatom a történetmesélést, hogy adja teret a helyzetkomikumnak is. A szerző vénájából az újságírói vér sem hiányzik; annyira „képben van” az általa megcélzott témákban, mint a legjobb zsurnaliszta. Naprakészségét jelzi, hogy még kis hazánk aktuálpolitikája is belefért a kötetbe – felteszem - nem a fordító munkálkodása nyomán.

Azóta kedvelem a svéd humort, mióta tudom, hogy „Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van” (nálam kevésbé infanitilisok számára, az idézet Siv Wideberg: Szerelem című verséből származik, az Ami a szívedet nyomja című 1975-ben megjelent gyermekverskötetből). De Jonas Jonasson még ezen is túltett! Nemcsak azt bizonyította be, hogy remek a humora, de azt is, hogy kőkemény témákat is lehet derűvel felvezetni.

Aki olvasott már egyet-kettőt ajánlóim közül, az tudja jól, hogy olykor – ha megérdemlik – a kiadói stábot is szoktam kritizálni. Ezúttal viszont kalapot emelek az Athenaeum Kiadó teljes gárdája előtt a fordítótól, Kúnos Lászlótól kezdve egészen az utolsó tördelőszerkesztőig, akik a cég renoméjának, múltjának és – remélhetőleg – jövőjének teljes fényében végezték a kötet gondozását. És higgyék el, ezúttal a dicséret is legalább olyan jólesett, mint máskor a bírálat…