Annak idején, 2013-ban véletlenül vettem csak kézbe az akkor még ismeretlen elsőkönyves szerző, Robert Galbraith Kakukkszó című krimijét, de teljesen megfelelt kényes ízlésemnek, így ne csodálják, ha már vártam, mit tud újítani a sorozat immár ötödik darabjában, a Zavaros vérben.

Azt hiszem, már senkinek nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, hogy a Robert Galbraith álnév J.K. Rowlingot takarja. Nem is csodálom, hogy a Harry Potter-könyvek elsöprő sikere után egy teljesen eltérő témájú regényhez nem ugyanazt a nevet társította. Persze, hogy mennyire is más a krimi területén Rowling, mint a fantasyben? Annyira nem is.

A nyomozópáros két tagját már a Kakukkszó óta ismerem és kedvelem. Cormoran Strike, az igazi „rolling stone”-ként tevékenykedő öregedő rocksztár egyik mellékági gyermeke, akinek az afgán háborúban levitte egyik lábát egy akna. Ám remekül elboldogul műlábával; csak ő tudja, mekkora fájdalmat kell is néha elviselnie. Drogos anyja halála után annak bátyja és felesége nevelte fel, méghozzá igazán jó munkát végezve. Robin Ellacott titkárnőként került hozzá, de rátermettségével elérte, hogy immár Strike társa a nyomozóirodában. Megszokhattuk már, hogy a detektíveknek is van magánélete. Strike-ot egy régi szerelme próbálja mániákusan maga mellett tartani. De ha mindez nem lenne elég, akkor még ott a cornwalli háttér, az igencsak aktuális elszakadási problémájával (https://magyarnarancs.hu/kulpol/skot-fuggetlensegpartiak-tuntettek-a-glasgow-i-gyorgy-teren-238107), rettenetes időjárásával és a haldokló nevelőanyával. Robin pedig válik, méghozzá elég csúnyán, de közben próbálja magától távol tartani egy tolakodó kollégáját, és a saját, kellőképpen bonyolult érzéseit társa iránt.

A nyomozóiroda mindig több ügyet visz egymással párhuzamosan, hiszen a működéshez szükséges anyagi háttér csak így biztosítható. Most a folyó ügyek mellett Cormoran és Robin elvállalja, hogy kideríti, hová tűnt közel negyven évvel ezelőtt Margot Bamborough doktornő. Belegondolva, hogy ez több, mint egy emberöltő, azonnal rájöhetünk a nyomozás kilátástalanságára. A hajdani tanúk közül mindenki elköltözött, megöregedett, vagy már meg is halt. Éppúgy, ahogyan az egykori rendőrségi nyomozást vezető Bill Talbot főfelügyelő, akit már előtte levettek az ügyről, miután mentálisan teljesen bele-és megzavarodott. Bőrkötéses, kézzel írt naplója erre a tanúság, csakhogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Méghozzá nem is akármilyen! Ha hisznek az asztrológiában, akkor sokkal könnyebben fogják követni Talbot felügyelő jegyzeteit, mint én magam. (Valahol elkolbászolhattam, amikor a hitet osztogatták, és nekem már olyan kevés jutott, hogy abból nem pazaroltam erre.) Ő aztán nem éri be a 12 állatövi jeggyel, hanem beújít még kettőt. (https://aranylo.blogspot.com/2013/03/14-allatovi-csillagjegy-vanhoroszkopok.html, https://hu.xcv.wiki/wiki/Sidereal_and_tropical_astrology

A miérteket és hogyanokat Önök is követhetik a fenti két linken.)

De még ezzel sem elégszik meg Talbot, hanem becsatolja a nyomozásba Alaister Crowley-t. Ha eddig úgy gondolták, Hannibal Lecternél nincs gonoszabb, akkor ideje felülírni véleményüket, ráadásul ő még 74 évig rá is nyomta életének bélyegét a világra, és éppen csak lemaradt a világ 10 leggonoszabb embereinek listájáról. (https://femina.hu/ezo/aleister-crowley-elet/, https://galaktika.hu/a-vilag-leggonoszabb-embere/) Ezek után ki furcsállja, hogy a nyomozó beleőrült ebbe az ügybe?!

Strike-nak és Robinnak minden írásos dokumentum a kezében van, így Talbot naplója is, amire Polonius fent idézett mondása egyre inkább igaznak bizonyul. Az ügyben szereplők újsütetű vallomása pedig vagy igaz, vagy nem. Ahogy zajlik a nyomozás, úgy zajlik szereplőink élete is, és néha nehéz volt eldöntenem, melyik folytatását várom inkább.

Ahhoz, hogy megtudják, a 7 nőelrablását, megkínzását és megölését bevalló sorozatgyilkost találják-e bűnösnek Margot halálában, vagy valaki egészen más rejtőzködik a háttérben, bizony, el kell olvasniuk a regényt…

Arra nem tudtam rájönni, mit is keres minden fejezet elején, kvázi mottóként egy-egy rövidebb citátum Edmund Spencer, 16. századi angol szerző befejezetlen hőskölteményéből, A tündérkirálynőből. Még ha hangulatilag adott is némi többletet néha, vissza-vissza kellet lapozni ahhoz, hogy társítani tudjam a két művet. Nem mondom, hogy mindig sikerrel jártam. Itt Rowling kicsit túltolta az alapozást. Pedig a szöveg többi részével semmi bajom; a Potter-könyvekből megszokott, kellően csiszolt stílusát alakította át „krimisebbre”, vagyis varázsigék helyett ezúttal némi káromkodással fűszerezte mondanivalóját. De ezzel sincs semmi gond: belefért a műfajba.

Nálam egy hét egy könyvre nagyon hosszú időnek számít. Márpedig ennyi idő kellett a Zavaros vér „kivégzéséhez”. És ennek nem a szerző, hanem a kiadás az oka. Szó sincs arról, hogy érdektelenségbe fulladt volna akár egyetlen ponton is a regény; Rowling ugyanis 984 oldalon keresztül is képes – szinte - azonos hőfokon tartani a cselekményt. Viszont maga a kötet! Na, az hagy maga után némi kivetnivalót. Ugyanis csak egyszer vittem kvázi „villamoskönyvként” magammal, és azt is megbántam. Nehéz volt. Lemértem: 1 kiló 2 deka. Na, ez +30 fokos hőségben nagyon sok tud lenni, főként, ha hozzáadjuk, hogy ilyenkor a táskában ott figyel a minimum fél literes palack innivaló is. A máskor garantáltan 4 könyvet elnyelő hátizsákomba pedig alig fért bele. Az mondjuk, szerencsés, hogy kemény kötést kapott, mert – élek a gyanúperrel – puhában két olvasó/olvasás után apró darabjaira hullott volna, viszont plusz súlyt eredményez. Nem tudom, a szerzők abban is megállapodnak-e a kiadókkal, hogy hány kötetben adják ki műveiket, mert ebben az esetben (és van erre még jónéhány példám!) sokkal praktikusabb lett volna „feldarabolni”, azaz két-három kötetben megjelentetni. Akkor talán gyorsabban ment volna az olvasás. Kedvenc ellenpéldám erre egy illusztrált (!) Sherlock Holmes összes, ami 1992-ben látott napvilágot a Wordsworth Classics sorozatban, 446 oldalon és kb. 18 dekás összsúlyban. Aprók a betűk? Ó, igen. Csakhogy összehasonlítottam az e-book olvasó betűnagyságával, és éppen annak felelt meg. Szóval, ha már hozzászoktak ahhoz, akkor itt sem lenne gond a kisebb betűmérettel (ha már ragaszkodunk az egy kötethez). Szóval, kedves kiadók, gondoljanak olykor ránk, olvasókra is, és ne állítsanak minket lehetetlen kihívás elé! Merthogy egy krimi még akkor is „csak” villamoskönyv, ha olyan irodalmi kvalitásokat villant meg, mint teszi ezt J.K. Rowling a Cormoran Strike sorozatban. A következő darabot már biztos, hogy e-könyv formátumban fogom keresni. (Vajon kedvenc intézményem, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mikor veszi végre tudomásul eme formátum létezését és létjogosultságát állományában???)

Ha lemaradtak a Strike-könyvek első darabjairól, akár filmen is megnézhetik, hiszen az HBO sorozatot készített belőle, és – bár nem adják vissza pontosan a könyvet – a hangulat, a szereplők, a stílus hihetetlen jól sikerült.