A sikerkönyvek között akadtam rá a könyvtárban, és mert a cím kellően felpiszkálta érdeklődésemet, a hőség elől behúzódva a – még viszonylag – hűvös szobába, nekiláttam Lauren Belfer És a tűz után című regényéhez.

(A könyv egyik nagy rejtvénye maga a cím volt. Az utolsó oldalig nem találtam semmilyen utalást arra, mit is takarhat. Persze, lehet találgatni, hiszen a történet bármelyik része kapcsolatba hozható a tűzzel, de ezt majd Önök is meglátják. Viszont a szerző csak a kvázi utószóban adja meg saját magyarázatát, ebben pedig az áll, hogy a szöveg eredetileg ószövetségi, és a Királyok könyvében található, de ez jelenik meg Felix Mendelssohn halotti portréján is.)

Bár ez a műfaj nem követeli meg, nem árt, ha a sztorit belengi a hitelesség. Először is, úgy érzem, a szerző megtisztel engem, az olvasót azzal, hogy beleássa magát a történet hátterébe, utánaolvas, sőt – amennyiben például zeneszerzőről beszélünk -, belehallgat műveibe, és engem is erre inspirál. Másrészt arra is késztet, hogy utánanézzek állításainak. Ez, manapság, az internet korában könnyűszerrel kivitelezhető. Egyszerre nehezebb és könnyebb a dolog, ha a szereplő közismert, hiszen egy névtelen alkotóról bárki állíthat bármit, de ugyanezt nem teheti meg például egy olyan gazdagon dokumentált művész esetében, mint Johann Sebastian Bach. Lauren Belfer magasra tette a lécet; a kezdőlökést egy Bachról szóló zenetörténeti kurzus adta, és innen már csak az idő szabhatott határt a forrásmunkák tanulmányozásának és a zeneművek hallgatásának. (Gondoljanak bele: Bach közel 1100 művet alkotott, és akkor még Mendelssohnról nem is beszéltem…) És ha nem kötötte meg teljesen a kezét a dokumentumok sokasága, akkor jöhetett az alkotói szabadság! „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak!” (anyukám is gyakran citálta nekem Vojtina ars poeticáját, bár – bevallom – kicsit más kontextusban…). Merthogy mégiscsak fikcióról beszélünk, azaz egy regényről, amiben valós és kitalált elemeknek kell találkoznia.

Lauren Belfer hősnője Susanna Kessler, aki egy jótékonysági alap kezelésével foglalkozik New Yorkban igencsak érdekes és értékes kéziratot örököl nagybátyjától: az autográf Johann Sebastian Bach egyik eddig ismeretlen kantátája. Az eredetiség igazolására két egyetemi docens is vállalkozik. Egyikük egy igazi katolikus árja család leszármazottja, másikuk viszont hitét nem gyakorló zsidó professzor. Ezeket az alapokat mindenképpen meg kell említenem, hiszen a kotta librettója zsidóellenes uszítás; szövege pontos idézeteket tartalmaz Luther Márton A zsidókról és hazugságaikról című könyvéből. (Szerintem erről Önök sem tanultak, és azon kezdtem el gondolkodni: vajon hány féligazságot sulykoltak és sulykolnak belénk, amik befolyásolták/befolyásolják nézőpontunkat…?) Nos, ne gondolják, hogy ezzel a szerző jócskán túllőtt a célon, hogy hazugságon, mi több, történelemhamisításon kapták! A valóság az, hogy Johann Sebastian Bach egyházzenei művei között, bizony, akad néhány zavarbaejtő szövegű darab.  Hogy ez a néhány elfér-e a hatalmas életműben, és megbocsájtják-e a mesternek a túlkapásokat? Azt már Önökre bízom, és csak remélem, hogy ezek mellett is ott áll egy-egy őrző.

A két férfi (mindketten Bach-szakértők) naphosszat bújja a netet, járja a könyvtárakat és irattárakat, tanulmányoz leveleket, olvasgat emlékkönyveket, és sikerül igazolniuk, hogy a fellelt mű valóban a mestertől származik. Most már csak azt kell bebizonyítani, hogy a kézirat ténylegesen Susanna tulajdona. Így aztán irány Weimar!

De térjünk rá a kézirat egykori tulajdonosára: Sara Itzig-Levyre. Ő nem akárkitől, Johann Sebastian legidősebb fiától, Wilhelm Friedemann Bachtól, zenetanárától kapja a kottát búcsúajándékként. Sara családja zsidó, és ezért megérti, hogy őt egyfajta őrzőnek szánta tanára, aki pontosan tudni fogja, mit is kell tennie a kézirattal.

1776-ot írunk ekkor, és Poroszország a fénykorát éli. Erős a gazdaság, így a kultúra is szárnyal. Szalonokban zajlik a társasági élet, melyek mentora legtöbbször maga a ház asszonya. És a leggyakrabban zsidó. De nem kell sok időnek eltelnie, hogy változzon a közvélekedés, ami például odáig vezet, hogy az új Mozartként ünnepelt Felix Mendelssohnt egy (álnéven publikált!) Wagner cikk – és származása - miatt mellőzzék. Sara Levy 94 évet élt, és nagy időknek volt nagy tanúja. Szalonjában megfordult a politikai és művészvilág krémje, családjának tagjai között ott volt Felix és Fanny Mendelssohn is. De valóságos személy mindenki, akit Lauren Belfer belesző a regénybe, és akár az események is megtörténhettek volna, ahogyan ezek némelyike igazolható is, mint ahogyan az, hogy a zsidótörvények és pogromok felszaporodása a cselekvési tér beszűkülését eredményezte számukra. A szerző egészen 1945 májusáig követi a kézirat őrzőinek sorsát, hogy ott aztán átengedje a fiktív jelennek.

Eddig egyetlen könyvajánlóm sem igényelte ennyire kézenfekvően, hogy kínáljak hozzá zenei aláfestést is. Magam is úgy gondoltam, hogy a bejegyzés megírásakor is majd Bachot fogok hallgatni. Na, ez nem ment. Nem ment, mert a mester művei teljes odafigyelést igényelnek. Nincs olyan a darabjai között, ami „csak” háttérzeneként is hallgatható. Bevallom, Mendelssohn esetén ez sikerült, de ez koránt sem jelenti munkásságának degradálását!

Kezdem rögtön azzal, amiről az egyik professzor lebeszéli Susannát, a Glenn Gould interpretálta Goldberg-variációkkal: https://www.youtube.com/watch?v=Ah392lnFHxM, de hogy ne legyek annyira renitens, hallgassák Friedrich Guldát és a Wohltemperiertes Klavier-t zongorán: https://www.youtube.com/watch?v=mvd3Y9f7wsE és klavicsembalón: https://www.youtube.com/watch?v=wqgQ7IYhvRg

És hogy hangszert váltsunk, íme Mischa Maisky és a cselló: https://www.youtube.com/watch?v=mGQLXRTl3Z0.

Bach talán legismertebb orgonaműve, a D-moll toccata és fuga ezúttal igencsak sajátos (szerintem zseniális) hangszerelésben: https://www.youtube.com/watch?v=wqgQ7IYhvRg

De ha túlságosan hozzászoktak a modern hangzáshoz, akkor itt egy kis ízelítő a mester „utóéletéről”: https://fidelio.hu/klasszikus/popdalok-amelyeket-bach-inspiralt-155164.html

Remélem, ez a kis zenei ajánlóm nem tántorította el Önöket sem Bach zenéjétől, sem a könyv elolvasásától.

Ha nincs kedvük továbbgondolkodni, történelem- és morálfilozófiai kérdésekbe merülni, akkor nyugodtan olvassák úgy a könyvet, mint egy alapos, jól megírt, gördülékeny és izgalmas párhuzamregényt, ahol a múlt feldolgozása éppoly érdekfeszítő, mint a jelen eseményei.

De Lauren Belfer jónéhány kérdést felkínál. Kezdve azon, hogy függetleníthető-e a zene a librettótól? Van-e a művésznek erkölcsi felelőssége? Önzés vagy testvériesség munkált Felix Mendelssohnban, amikor nővére műveit a sajátjaként jelentette meg? Volt-e értelme áttérni a keresztény hitre? Ki tehetett volna többet a holokauszt magakadályozásáért?

Nem hiszem, hogy akad olyan ember szerte kis hazában, aki így vagy úgy, de nem ismerne legalább egy zsidót. Lehet, hogy a szomszédja, vagy csak ott él az utcában, vagy éppen beházasosdott a családjukba, vagy a nagyszülei mentettek a gettóból, vagy épp ellenkezőleg. Lehet fájó az emlékezés, lehet szívmelengető, de hogy véleményük van a kérdésről, az biztos. Ha úgy érzik, gondolkodjanak el a válaszokon.